Alvás helyett olvasok könyves blog
Alvás helyett olvasok könyves blog
A pásztor király duológia után kíváncsi voltam, Rachel Gillig milyen világba visz legközelebb. Nem volt kérdés, hogy A lovag és az éjjeli lepke felkerül-e a polcomra. Az írónőnek van egy nagyon sajátos, borongós, kicsit baljós, mégis mesei hangja, amitől az ember úgy érzi, mintha egy régi legendába lépne. Ráadásul a Könyvsárkány kiadás bámulatos lett, szerintem a lakodalmas kiadások között igazán kiemelkedő. Szóval a könyvvel kapcsolatban voltak már bizonyos szintű elvárásaim, …
Azt már többször írtam, hogy már reflexből gyanúsnak ítélem meg, ha egy könyv körül túl nagy a felhajtás. Annyit csalódtam, hogy egyszerűen az internet kollektív extázisa ritkán tud bennem automatikus bizalmat ébreszteni. Szóval igen, az Alchemised is innen indult nálam. Hónapok óta mindenhol ott volt, mindenki mesterműnek nevezte, minden második ember azt írta, hogy érzelmileg megsemmisítette. Az ugye nem titok, hogy a történet eredetileg fanfictionként kezdte az életét, Manacled címen. …
Mi történik, ha egy “egyszerű” asszisztensi állásból hirtelen a királyság legveszélyesebb gonoszának jobbkeze leszel? Első körben nem árt, ha hozzászoksz, hogy körözési plakátokon köszön vissza a megnyerő mosolyod. A gonoszkodás lehet, hogy nem volt része Evie középtávú terveinek, de nagyon gyorsan beleszokott az új beosztásával járó szerepébe. Teljesen abban a hitben kezdtem neki A Gonosz asszisztense harmadik részének, hogy most aztán elérkezünk a nagy lezáráshoz: minden összeáll, az írónő elvarrja …
Általában két részre szoktam osztani a sorozatokat. Egy részének várom már a végét, mert csak hosszúra nyújtott tésztának érzem. Persze, megkapom a lezárást, elvarrják a szálakat, a karakterek nagyrésze életben marad, én becsukom a könyvet, és nyitom a következőt. Egy másik része viszont végig fenntartja az érdeklődésemet. Mert egyedi, mert nem fél kegyetlen lenni, mert azok a szálak, amiket korábban kicsit feleslegesnek éreztem, a végén mégis a helyükre kerülnek. Esetenként …
A Lótusz háborúja első részét, a Vihartáncost nagyon szerettem. Egy olyan világot tárt elém, amit nem sok fantasy tett még meg. A japán kultúra és a steampunk elemek kifejezetten izgalmas elegyet alkottak együtt, de ezt már az első részről szóló bejegyzésben is leírtam. Szóval nem volt kérdés, hogy a trilógia polcomról hiányzó két kötetét is meg fogom szerezni. Így került nem olyan rég hozzám a Testvérgyilkos és a Végső dalnok. …
A Narancsfa-kolostor olvasása közben a térkép lett a leggyakrabban használt oldalam. Nem csak egyszer az elején, hanem újra és újra visszalapoztam hozzá. Próbáltam elhelyezni a szereplőket, követni az utazásaikat, megérteni, mi hol történik. Samantha Shannon világa nem kicsiben kezdődik, és nem is fokozatosan tágul. Teljes egészében tárul elénk, és nekünk kell kiismernünk magunkat benne. Nem éreztem még ennyire erősen a térkép létjogosultságát egy könyvben, mint most. Szóval az első fejezetek …
Őszintén? Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek két oka van. Egyrészt már rettegek a szép borítós könyvek tartalmi minőségétől. Másrészt már futószalagon érkeznek a gyakorlatilag egyforma romantikus fantasy kötetek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel fogadom ezeket. A boszorkányszedő kapcsán kifejezetten drukkoltam olvasás közben, hogy ez most jó legyen. A borító gyönyörű, a fülszöveg tele van ígérettel, a világ pedig papíron mindent tud, amitől egy fantasy-olvasó szeme felcsillanhat: ősi istenek, boszorkányok, legendák, mágia, …
A Vér a fényes égbolton egyértelműen nem olyan, mint azok a könyvek, amiket fantasy címszó alatt gyakorlatilag sorozatgyártásban kapunk. Mindenki szereti a grandiózus történeteket, de az utóbbi időben azt éreztem, mintha ez sportággá vált volna: ki tud hosszabbra nyújtani egy sztorit, ki tudja a legtöbb karakterklisét belezsúfolni egyetlen könyvbe, ki tudja a leghosszabb erotikus jeleneteket megírni (igen, rád gondolok Quicksilver), ki tudja a legcsillogóbbra polírozni az unalmas konfliktusokat. És persze …
Fiatal könyvmolyként faltam Cassandra Clare Árnyvadász-könyveit, akkoriban abszolút beszippantott az a világ. Kimondhatjuk, hogy a 20-as éveim elején az olvasmányaim gerincét ez a sorozat adta. Épp ezért tartottam kicsit attól, hogy A kardfogóval teljesen új irányba fordul, és ez már nem fog annyira tetszeni. Ezzel a könyvvel elhagyja az ifjúsági vonalat, az ismerős Árnyvadász-világot, és belevág valamibe, ami jóval sötétebb, felnőttesebb és komolyabb. Sokáig nem vettem meg, de mikor rászántam …
A fülszöveg és a vélemények alapján sokat vártam a Zodiákus Akadémiától. Illetve többen bedobták a klasszikus „ha szeretted a Harry Pottert, ezt is imádni fogod” dolgot, én viszont őszintén nem tudom, ezt hogyan és hol érezték így, mert a baglyok, a melegség és a baráti összetartás helyett itt főleg erőszak, zaklatás és rideg bentlakásos iskola van, ahol minden második lépésedre jut egy kis megaláztatás. Igazából a varázslóiskola stimmel, de ezzel …
Rebecca Yarros a sorozat harmadik kötetében, ismételten bebizonyítja, hogy a romantasy műfajban nemcsak a szenvedély, hanem a politikai intrikák és a karakterfejlődés is kulcsszerepet játszhat. A Negyedik szárny és a Vasláng után az Ónixvihar világépítése lenyűgöző módon bővül, új kultúrákat is megismerhetünk. Továbbra is a kedvenceim közé tartozik ez a sorozat, annak ellenére, hogy a főhősök érzelmi dinamikája vetekszik egy közepesen sikeres szappanoperával. Violet Sorrengail története folytatódik, és ha azt …
Az első rész után azt hittem, hogy már mindent láttam Basgiathból, de Rebecca Yarros úgy döntött, ideje kinyitni a világot. És milyen jól tette! A történet végre kiszabadul az iskola szorításából, új helyszínekre kalauzol minket: elhagyatott paloták, határ menti települések, és egy királyság Navarre határain túl. Ebben a részben volt utazás, kaland, harcok, és annyi dráma, mint egy főműsoridős realityben. A Vasláng, ott folytatja, ahol a Negyedik szárny abbahagyta: Violet …