Alchemised

Azt már többször írtam, hogy már reflexből gyanúsnak ítélem meg, ha egy könyv körül túl nagy a felhajtás. Annyit csalódtam, hogy egyszerűen az internet kollektív extázisa ritkán tud bennem automatikus bizalmat ébreszteni. Szóval igen, az Alchemised is innen indult nálam. Hónapok óta mindenhol ott volt, mindenki mesterműnek nevezte, minden második ember azt írta, hogy érzelmileg megsemmisítette.

Az ugye nem titok, hogy a történet eredetileg fanfictionként kezdte az életét, Manacled címen. Azért a hype és a fanfiction elegye bennem ébresztett némi kétséget, elég bizonytalan voltam az előrendeléssel kapcsolatban. Végül beadtam a derekam. Reménykedtem, hogy nem bánom majd meg. Azán elolvastam. Elismerem, hogy ez a könyv tényleg tud valamit. De emellett azért mégis azt érzem, hogy túlzó az a rajongás, ami övezi ezt a háborús fantasy-t.

Kifejezeten sötét világba csöppenünk

Egy háború sújtotta világba érkezünk, ahol Helena Marino fogolyként tér magához, emlékeinek egy része eltűnt, a világ pedig, amit valaha ismert, gyakorlatilag romokban hever. De nem merül ki ennyiben a sötétség, van itt még: nekromancia, alkímia, rothadó rendszerek és erkölcsileg kérdéses túlélési stratégiák. És ez már az első oldalakon arcon csap. A regény nem vezet kézen fogva, nem magyaráz túl, nem simogatja meg az olvasót. Egyszerűen belöki ebbe a sötét, zavaros, kegyetlen közegbe, aztán nagyjából annyit mond: oldd meg. Helena sem tud többet nálunk, mi sem tudunk többet nála, és ez az elveszettség kifejezetten jól működik. Frusztráló? Igen. Beszippant? Abszolút.

A hangulatteremtés zseniális

Ami nálam az első pillanattól kezdve nagyon működött, az a hangulat. Ez a könyv sötét. Mindenből árad a pusztulás, a kimerültség és a rothadás. Ez pedig erősen rátelepszik a szereplőkre és torzítja a döntéseiket. Emellett egyértelműen látszik az is, hogy nem a klasszikus jó–rossz tengely mentén mozog minden. Az alkímia és a nekromancia  a világ működésének szerves része. Ráadásul szerintem ebben a könyvben a mágia kifejezetten izgalmas. Az egésznek van egy tudományos alapja, ami különösen tetszett. Szeretem, amikor a mágiát és a tudományt szépen összefonják, ebből a szempontból a Vér a fényes égbolton jutott eszembe róla.

– A győztesek mindig azt állítják, hogy ők a jók, de akkor már csak az ő hangjukat lehet hallani. Ők döntik el, hogyan emlékezünk vissza a háborúra.

Részben megértem a felhajtást

Természetesen világos, hogy miért dicsérik ennyien a világépítést. Tényleg elképesztően részletes. Politikával, vallással, háborús gépezettel, erkölcsi szürkezónákkal, társadalmi működéssel együtt áll össze. SenLinYu nem egyszerűen írt csak egy történetet, hanem létrehozott egy működő, mocskos, kegyetlen világot, amit aztán benépesített traumatizált, sérült és sokszor kifejezetten rossz döntéseket hozó emberekkel. Ez pedig egyben erőssége és gyengesége is a könyvnek. Mert amikor ennyi energia megy bele a világ minden zegzugának kidolgozásába, joggal tesszük fel a kérdést, hogy jutott-e ugyanennyi erő a karakterek megalkotásába is. Erre a válaszom: részben. És ez a részben az oka annak, hogy bár nagyon jó olvasási élmény volt, mégsem tudok teljes szívből leborulni előtte.

A könyv szerkezete remek lett

A könyv három nagyobb egységre tagolódik, és ezek közül nálam messze a középső működött a legerősebben. Az első rész szándékosan ködös, zavaros, lassú, inkább hangulatot teremt, és nem ad biztos kapaszkodókat. Egy percig sem untam, mert folyamatosan vitt előre a kíváncsiság, hogy mégis mi a manó történt itt. Már elméleteim is voltak, ennek egy nagy része nem jött be.

A második rész viszont nálam nagyobbat ütött. Ott kezdett igazán összeállni a kép és ott éreztem először igazán, hogy ez a történet nemcsak sötét akar lenni, hanem mondani is akar valamit a háborúról, a hitről, az áldozathozatalról és arról, hogy mennyire vékony a határvonal a hősiesség és az emberdaráló ideológia között. A harmadik rész viszont már nem tudta ugyanazt a szintet hozni. Nem teljesem rossz, csak érezhetően kapkodóbb és elnagyoltabb. Mintha az addig gondosan megírt történetet már sietve le akarta volna zárni az írónő. Pedig a végén van 50 oldal, ahol már csak azt vártam, hogy vége legyen, annyira feleslegesnek éreztem. Szóval ennek az 50 oldalnak a feláldozásával lehetett volna egy kevésbé siető lezárása is a történetnek.

A gyilkos és a gyógyító

Helena és Kaine dinamikája szerintem kifejezetten jól működött. A kapcsolatuk semennyire sem egy gyönyörű szerelmi történet. Érezhető, hogy részben a kényszer és a magány szülte. Ráadásul lassan épül fel, ahogy fokozatosan elkezdenek bízni egymásban. Helena nem az a hibátlan, mindig tökéletesen kompetens főhősnő. Sokkal inkább egy törésekkel teli túlélő, aki gyógyítóként és tudósként próbál helytállni egy olyan háborúban, ahol egyik oldal sem különösebben makulátlan. Kaine pedig jól hozza a morálisan szürke figurát, akin végig érezni, hogy több van benne puszta kegyetlenségnél.

Egymás tökéletes ellentétei voltak. Egy gyógyító és egy gyilkos, akik lassan köröznek egymás körül.

A történet érzelmileg nem tépett úgy szét, mint ahogy azt ígérte mindenki. Értem, a főszereplők komoly megpróbáltatásokon mentek át, rengeteg fájdalom érte őket fizikailag és lelkileg is. Viszont egy ponton sem éreztem azt, hogy én most sírni fogok. Ha úgy fejeződött volna be, ahogy sejtettem, hogy be fog, akkor esélyes, hogy megkönnyeztem volna, de így erős érzelmeket nem váltott ki belőlem. Ráadásul számomra már kicsit sok lett a végére a folyamatos egymásra licitálás önfeláldozásban. Mintha versenyeztek volna a legnagyobb mártír díjáért.

A mellékszereplők semmilyenek voltak

A mellékszereplőkkel gyakorlatilag semennyire sem tudtam kapcsolódni. A legtöbbjüknél éreztem ugyan, hogy funkciójuk és jelentőségük van, de valódi érzelmi közelséget nem sikerült kialakítani velük. Emiatt aztán bizonyos veszteségek vagy fordulatok inkább értelmileg működtek, mint zsigerileg. Tudtam, hogy fontosak. Éreztem, hogy fontosnak kellene lenniük. De a kidolgozatlanságuk miatt távolinak tűntek, nem tudtam értük izgulni. Nem ráztak meg a halálesetek. Ez szerintem kifejezetten gyengesége a könyvnek.

A háború borzalmai

Ami viszont határozottan működött, az a könyv kegyetlensége. És ezt nem valamiféle perverz lelkesedéssel mondom, mielőtt bárki félreértene. Egyszerűen úgy gondolom hogy ez a könyv végre nem puhítja fel a háborút, nem csinál belőle esztétikus szenvedést, és nem önti le cukormázzal a borzalmakat. Nem csak a harcok leírása véres. Nagyon szemléletesen írja le azt is, ami a kórházakban zajlik ilyenkor. Azt, ahogy a gyógyítók próbálják megmenteni a sérülteket. Azt, hogy vannak olyan osztályok, ahol azok fekszenek, akiken nem tudnak segíteni. És azt, amikor mérlegelniük kell, hogy melyik betegre használják el azt a kevés gyógyszerüket, ami van. A harcosok sokszor mondták Helenának, hogy nincs a fronton, nem tudja milyen a háború. Pedig a kórházban ő is megtapasztalja a borzalmakat. És ő egy győztes csata után sem tud fellélegezni.

Ezen a ponton jött el az ideje annak, hogy a narrációt dicsérjem. SenLinYu képes volt úgy bevonni ezekbe a jelenetekbe, hogy akkor is olvastam tovább, amikor amúgy épeszű emberként azt kellett volna mondanom, hogy rendben, ezt most egy pillanatra leteszem és megnézek valami teljesen ártalmatlant. Mondjuk egy videót aranyos capybarákról.

Zárógondolatok

Nem tudom azt mondani, hogy az Alchemised ne lenne kimagasló jelenség a mostani fantasy–romantasy mezőnyben. Mert az. Még a hibáival együtt is. Sőt, talán pont azért tűnik ki ennyire, mert legalább megpróbál valami egyedibbet nyújtani, mint amit ez a piac mostanában nagyon szeret futószalagon gyártani. Nem tökéletes. Helyenként túlírt, érzelmileg pedig annyira nem talál be. A lezárása szerintem nem olyan erős, mint amilyennek lennie kellett volna. De közben kreatív, atmoszférikus, nyomasztó, intelligens, és van benne valami kellemesen könyörtelen.

Megéri elolvasni? Szerintem igen. Megérdemli a körülötte lévő, már-már vallásos rajongást? Szerintem nem annyira. Az viszont biztos, hogy nem véletlenül beszél róla mindenki. Szívesebben olvasok ilyesmit, mint még egy újabb, gondosan sterilizált, egykaptafa fantasy-románcot, amit három hét múlva már a címével együtt elfelejtek.

---

Fülszöveg

Korunk egyik legnépszerűbb dark fantasyjében egy emlékeitől megfosztott nő próbál túlélni egy háború sújtotta világban, ahol nekromancia és alkímia uralkodik – miközben múltjának legmélyebb titkai lassan a felszínre törnek.

Helena Marino egykor ígéretes alkimista volt, most azonban a korrupt céhbárók és kegyetlen nekromanták foglya. A képességeit elfojtották, ellenálló barátait és szövetségeseit pedig brutálisan kivégezték. A világ, amit ismert, darabokra hullott.

A feljegyzések szerint Helena csupán jelentéktelen gyógyítóként szolgált az Ellenállásban, azonban képtelen visszaemlékezni a fogsága előtti hónapokra, ami ellenségeiben gyanút ébreszt. Tényleg az az elhanyagolható figura volt, akinek tűnik, vagy igazából az ő fogságba kerülése jelenti az Ellenállás utolsó, kétségbeesett tervét?

Hogy feltörjék elméje zárt kapuit, Helenát a helytartóhoz küldik, a legnagyobb hatalmú és legkegyetlenebb nekromantához ebben az új világban. Az ő omladozó birtokán, egy magányos börtönben kezdődik a nő igazi harca – nemcsak múltja elveszett darabjaiért, hanem azért is, hogy megőrizze mindazt, ami még megmaradt belőle. Ám börtönének és fogvatartójának is megvannak a saját titkai… titkok, amelyeket Helenának bármi áron fel kell tárnia.