Csak a hold az égen

Ahogy elolvastam a fülszöveget, és megláttam az alapkoncepciót, azt éreztem, hogy egy olyan történet, amit nekem találtak ki. Most őszintén: hogy a csodába ne akarnék elolvasni egy könyvet arról, hogy a Hold sajttá változik? Igen. Konkrétan sajttá. Amikor ilyen abszurd téma kerül terítékre, kétféle olvasót szoktam látni. Az egyik felnevet, és azonnal tudni akarja, ebből mit lehet kihozni. A másik meg udvariasan hátralép kettőt, és úgy tesz, mintha nem is látta volna. Én egyértelműen az első kategóriába tartozom, úgyhogy nyilván beszálltam ebbe a holdkóros agymenésbe. Így elöljáróban annyit elmondhatok, hogy John Scalzi könyve nem volt rossz, összességében nem bántam meg az olvasást. Ettől függetlenül éreztem, hogy ebből a sztoriból többet is ki lehetett volna hozni.

Mit tesz az ember, ha egy nagy sajtot lát az égen?

A regény felütése mondjuk azt, hogy nem túl szokványos. Egyik napról a másikra kiderül, hogy a Hold valamilyen sajtszerű anyaggá változott. A tudomány értetlenül áll a dolog előtt, a politikusok igyekeznek nem kiborulni, a közvélemény pedig nagyjából azt csinálja, amit egy ilyen helyzetben elvárható: pánikol, viccelődik, magyarázatot gyárt, üzletet lát benne, vagy épp spirituális jelentést keres.

Scalzi nem arra megy rá, hogy ezt a képtelen alapötletet mindenáron tudományos alapokra helyezze. Inkább teljes komolysággal kezeli a helyzetet, és azt vizsgálja, mit tenne az emberiség, ha egyszer csak valami olyasmi történne az égen, aminek semmi keresnivalója nincs a valóságban. A könyv szerkezete is ezt szolgálja: egy teljes holdhónapon keresztül, napról napra, mindig más szereplők szemszögéből látjuk ugyanannak az abszurd eseménynek a hatását. Asztronauták, politikusok, tudósok, üzletemberek, hétköznapi emberek, sőt vallási szereplők is megkapják a saját kis pillanatukat a sajthold alatt. Az elején azt éreztem, hogy ez az egész baromi jól működik.

Az első fejezeteket imádtam

Nálam a regény eleje volt az abszolút kedvenc. Különösen azok a részek, ahol a NASA, a tudósok és a politikai vezetés próbál valami értelmes reakciót összeeszkábálni a kialakult helyzetre. Az asztronautás fejezetek kifejezetten erősek és szórakoztatóak voltak. Gondoljunk csak bele a helyzetükbe. Milyen lehet egy olyan embernek, aki az életét arra tette fel, hogy egyszer eljusson a Holdra, szembesülni azzal, hogy az a megszokott módján gyakorlatilag megszűnt létezni? A sajtraszállás pedig elég furcsa opcióvá válik.

– Nem akarták bevallani, hogy sajtból van a Hold – mondta Alton.
– Te be akarnád vallani, ha űrhajós lennél? […] Gondolj bele: évtizedeket öltél bele, hogy elutazz a Holdra, aztán egy nap a leszállóhely egy tömb ömlesztett sajttá változik. Szerintem most ők a világ legszomorúbb emberei.

Ugyanez igaz volt még a kormányzati reakcióknak szánt fejezetekkel. Nagyon jól megragadták azt a bénultságot, amit egy politikus érezhet ilyen helyzetben. Valljuk be, nem könnyű az emberek elé állni, és kijelenteni, hogy: A Hold immáron egy guriga sajt, de természetesen senki ne essen pánikba, kézben tartjuk a helyzetet.

Nem egy klasszikus értelemben vett regény

Ami miatt nem vagyok teljesen elégedett, az a szerkezet. Mert hiába hívják regénynek, ez nekem sokkal inkább érződött egy közös téma köré írt novelláskötetnek. Rövidek a fejezetek, folyton változnak a nézőpontok és rengeteg a szereplő, akik közül a legtöbben csak egy rövid időre jelennek meg. Azt alapvetően értem, hogy miért ezt az utat választotta Scalzi. Mivel inkább a társadalomkritika irányába fordul el a történet, sokkal jobban tudta az emberi reakciókat ezen a módon bemutatni. Nincs egyetlen hős (hacsak a Holdat nem tekintjük annak), sokkal inkább az emberi reakciókra és érzelmekre fókuszál.

Viszont ennek azért ára van. Mivel ennyi szereplő van, érzelmileg nem nagyon lehet mélyebben kötődni hozzájuk. Jó, értem. Nem is igazán az a cél, hogy megszeressük őket, inkább az, hogy együtt kirajzoljanak egy reakciótérképet. Voltak fejezetek, amiket tényleg faltam, és voltak olyanok is, ahol már kicsit azt éreztem, hogy igen, értem, az emberiség sokféleképpen reagál, de most már szívesen visszamennék a tudósokhoz vagy az űrprogramhoz, mert az ott történtek érdekeltek igazán. Ez az egyenletlenség okozta azt is, hogy olyan lassan haladtam vele.

Azt mondják, az amerikai demokrácia túlélt már súlyosabb dolgokat is, mint a világvége.

A humor mögött komoly mondanivaló bújik meg

Ez a regény tele van olyan helyzetekkel, amelyeknél egyszerre nevetsz és fogod a fejed. Már maga az alapszituáció is ilyen, de a különböző társadalmi reakciók, a cinikusabb kiszólások, a média és a hatalom kifigurázása is sokat hozzátesznek az összképhez.

Hiába vicces az alapkoncepció, az emberi reakciók sok esetben kifejezetten komolyak. Hiszen megjelenik a bizonytalanság, a kontrollvesztés és az önzés is. Illetve arról is szól, hogy egy világvége-közeli helyzetben milyen gyorsan átrendeződnek a prioritások. Ki mit tart fontosnak. Kihez fordul. Mit enged el. Mit próbál görcsösen megmenteni.

Zárógondolatok

A Csak a hold az égen nálam egy közepesnél picit talán jobb, de semmiképp sem kiemelkedő olvasmány lett. Többször nevettem is rajta, és az elején tényleg azt hittem, ez nálam sokkal nagyobbat fog menni. Menet közben viszont a lelkesedésem kezdett fogyni, egyes szálak jobban érdekeltek, mások kevésbé. Illetve okozott bennem egy minimális csalódást maga a lezárás is. Bár, ha belegondolok, ez volt a logikus lépés, hiszen pont ezzel tudta azt is bemutatni, hogy az idő miként befolyásolja a történetekről alkotott gondolatokat.

Azoknak ajánlom, akik bírják az agyament alapötleteket és a szatirikus hangvételt. De semmiképp se várjatok tőle egy nagyívű sci-fit. Inkább csak egy könyv arról, hogy a Hold sajttá változik, az emberiség pedig megpróbálja ezt kulturáltan feldolgozni.

Már amennyire az emberiség bármit is képes kulturáltan feldolgozni.

• Műfaj: Sci-fi
• Szerző: John Scalzi
• Kiadó: Agave Könyvek
• ISBN: 9789635983421 (2025)
• Oldalszám: 336
• Eredeti megjelenés éve: 2025
• Fordította: Sárpátki Ádám, Farkas István, Pék Zoltán, Tót Barbara