Egy gonosz elme (Robert Hunter-krimi)

Ezt a bejegyzést kezdjük azzal, hogy miként indult a kapcsolatom a könyvvel, és egyben Chris Carterrel. Régóta nézegettem a könyveit, aztán hirtelen rászántam magam, és egy random könyvet dobtam a kosárba. Nem olvastam róla semmit, a fülszöveget sem. Néha szeretek veszélyesen élni: mások mondjuk ezt ejtőernyőzésben élik ki, én csak kontroll nélkül veszek könyvsorozatokat. Aztán amikor ténylegesen leemeltem a polcról, kiderült, hogy az Egy gonosz elme a Robert Hunter-sorozat hatodik része. Remek.

Szerencsére egy gyors utánanézésből kiderült, hogy az egyes kötetek különálló ügyeket dolgoznak fel, így némi belső vívódás után úgy döntöttem, hogy bevállalom. És bár nyilván voltak előzmények Robert Hunter életében, amelyeket nem ártott volna ismernem, a történet önmagában is teljesen érthető és működőképes volt. Sőt, ha már szabályt szegtem, legalább megérte: ennél hatásosabb belépőt nehéz lett volna választanom.

Egy balszerencsés véletlen

A történet egy bizarr balesettel indul egy amerikai kisvárosban. Igazából első pillantásra egyszerű közúti szerencsétlenségnek tűnik, de nagyon gyorsan valami sokkal sötétebbé alakul, amikor a helyszínen olyan bizonyíték kerül elő, amely után az ügy már nem maradhat a helyi rendőrség apró problémája.

Az FBI őrizetbe vesz egy férfit, aki azonban nem hajlandó akárkivel beszélni. Robert Huntert kéri, a sorozatgyilkosokra specializálódott kriminálpszichológust és nyomozót, aki éppen jól megérdemelt szabadságára indulna. Azt már előre sejtheti mindenki, hogy mennyi az esélye annak, hogy ez a nyaralás megvalósul. Attól a pillanattól, hogy Hunter csatlakozik a kihallgatáshoz, az ügy fokozatosan személyesebbé, sötétebbé és sokkal nagyobbá válik annál, mint amit az első felfedezés alapján bárki gondolt volna.

Mindegy, milyen okos az ember, az érzelmek könnyen felülírhatják, hogy helyes véleményt alkosson valakiről.

A könyv különlegessége, hogy a cselekmény jelentős része nem hagyományos nyomozásként működik. A történet középpontjában egy kihallgatás és két rendkívül intelligens ember mentális párharca áll.

Valahonnan ismerős ez a felállás

A könyvben kiemelkedő szerepet kap a pszichológia. Az egyik oldalon Robert Hunter áll, aki egész életében bűnözői elmék működését tanulmányozta. A másikon valaki, aki nemcsak pontosan ismeri ezeket a módszereket, hanem azt is tudja, hogyan fordíthatja őket a kihallgatást végző ügynökök ellen. A beszélgetéseik nyomasztóak, és a kihallgató félnek is rendkívül fárasztóak. A gyanúsított nem egyszerűen válaszol a kérdésekre: irányítja a helyzetet, adagolja az igazságot, figyeli a reakciókat, és közben látható élvezettel próbálja megtalálni Hunter gyenge pontjait.

Carter nagyon jól érzékelteti, hogy ebben a szituációban az számít leginkább, hogy ki tudja tovább megőrizni az önuralmát. A kihallgatószoba fizikailag biztonságos helynek tűnik, de mentálisan megterhelő. Folyamatosan az az érzésünk, hogy az üvegfal túloldalán ülő férfi kezében van minden. Hiszen pontosan tisztában van vele, hogy mikor, mennyi információt csepegtessen.

Emiatt időnként A bárányok hallgatnak jutott eszembe róla: bezárt gyilkos és látszólag kontrollált beszélgetés. Nem arról van szó, hogy Carter másolná, inkább arról, hogy hasonlóan klausztrofób, idegőrlő hangulatot teremt.

Minél többet tudunk, annál borzalmasabb

A történet felépítése nagyon közel áll ahhoz, amit egy jó thrillertől várok. Carter nem borít mindent egyszerre az olvasóra, hanem apránként helyezi el a részleteket. Fontos információkat már a könyv első szakaszában kapunk, és őszintén szólva az első nagy fordulatra nem is voltam felkészülve. A gyilkos kilétére ugyanis meglepően gyorsan fény derül, viszont így bőven marad idő elmerülni a kihallgatásban és a fokozatosan feltáruló borzalmakban.

Ebben sokat segítenek a rövid fejezetek és a rendszeres mini cliffhangerek is. Carter szinte minden fejezet végén elejt valamit, ami miatt nyilván nem lehet csak úgy letenni a könyvet. Egyetlen olyan pillanatra sem emlékszem, amelyen akár egy kicsit is unatkoztam volna. A feszültséget sokszor pusztán az teremti meg, hogy tudjuk: a következő oldalon egy újabb borzalom vár ránk.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy Carter sötét helyekre vezeti az olvasóit. Ettől függetlenül semmiképp se mondanám, hogy ez a brutalitás öncélú lenne. A borzalmas részletek a gyilkos személyiségét és a tettei mögötti hideg tudatosságot mutatják meg.

Az egészben az volt a legrosszabb (thrilleres szempontból inkább a legjobb), hogy egy idő után már egyszerre akartam minél gyorsabban megtudni mindent, és egyáltalán nem megtudni semmi újat. Carter természetesen nem engedte, hogy a második lehetőséget válasszam.

Meg lehet érteni a gonoszt?

A regény erőssége számomra a kriminálpszichológia volt. Ezáltal nem csak azt látjuk, hogy mit tett a sorozatgyilkos, hanem azt is megpróbálja körbejárni, hogyan gondolkodik és miként igazolja önmaga előtt a tetteit. Ebben az esetben ráadásul tudományosnak álcázott kíváncsiság van a háttérben, ami különösen nyugtalanító. Könnyebb egy kontrollját vesztett, ösztönösen cselekvő szörnyeteget elfogadni. Itt azonban a gonosz rendszerezett, türelmes és intellektuálisan is megindokolja saját magát. Ez különösen félelmetes.

A történet ennek kapcsán több kérdést is bedob az olvasónak. Vajon létezik velünk született gonoszság? Hol ér véget a genetikai hajlam, és hol kezdődik a döntés? Mennyit számítanak a körülmények? És mindezek mellé kapunk még egy roppant nyugtalanító információt: Carter a regény elején elárulja, hogy a cselekmény és a szereplők nagy része valós tényeken, illetve olyan elkövetőkön alapul, akikkel kriminálpszichológusi munkája során találkozott. Nem egy konkrét ügy feldolgozását olvassuk, de a történet mögött jóval több valós tapasztalat húzódik meg, mint amennyit az ember feltétlenül tudni szeretne. Ennek tudatában próbáljunk meg innentől nyugodtan aludni…

Az egyetlen dolog, ami igazán zavart

Robert Huntert nagyon könnyű kompetens főszereplőként elfogadni. Intelligens, higgadt, tapasztalt, gyorsan észreveszi az összefüggéseket, és még olyan helyzetekben is képes gondolkodni, amikor a legtöbben már az asztal alá költöznek egy takaróval a fejükön. Ebben a történetben ráadásul nemcsak egy ügyet kell megoldania, hanem saját érzelmeit is kordában kell tartania, miközben a másik fél célzottan próbálja darabokra szedni.

Mégis itt jelent meg az egyetlen komolyabb problémám is: Carter időnként úgy bizonyítja Hunter zsenialitását, hogy mindenki mást közben kicsit bugyutának állít be. (Ez vajon a többi könyvben is így volt?)

Az FBI ügynökei néha olyan kérdéseket tesznek fel, vagy olyan alapvető profilozási összefüggéseken lepődnek meg, amelyekről nehéz elhinni, hogy valóban újdonságot jelentenének számukra. Az írói szándékot természetesen megértem: az olvasónak el kell magyarázni bizonyos fogalmakat, és ehhez szükség van valakire, aki rákérdez. Csakhogy emiatt Hunter mellett néhány egyébként képzett szereplő időnként úgy fest, mintha véletlenül tévedt volna be az FBI épületébe.

Az élményt nem rontotta el, de annyira azért zavart, hogy ne menjek el mellette szó nélkül.

Zárógondolatok

Az Egy gonosz elme sötét, intenzív, filmszerű és elképesztően addiktív thriller. Egyszerre működik sorozatgyilkosos nyomozásként és pszichológiai esettanulmányként. A legjobban az tetszett benne, hogy nem elégedett meg azzal, hogy megmutasson egy kegyetlen gyilkost. Beengedett a gondolkodásába, megmutatta az önigazolását, a manipulációját és azt a veszélyes intelligenciát, amely sokkal ijesztőbbé teszi egy egyszerű, kontrollálhatatlan elkövetőnél.

Első Chris Carter-könyvnek talán kissé különös választás volt: hatodik résszel kezdeni egy sorozatot továbbra sem nevezhető kifogástalan stratégiai döntésnek. Viszont az Egy gonosz elme után legalább egyértelmű lett, hogy vissza fogok térni az elejére, és bepótolom, amit ilyen elegánsan átugrottam.

Fülszöveg

Ha eszébe jutsz… meghalsz.

Egy bizarr baleset folytán egy még bizarrabb gyilkosságra derül fény egy amerikai kisvárosban. A férfira azonban, akit a kettős gyilkosság vádjával letartóztatnak, hamarosan egy még sokkolóbb gyanú árnyéka vetül: legalább huszonöt éve folyamatosan rabolja el, kínozza és csonkítja meg az áldozatait. A gyanúsított azt állítja, ártatlanul keveredett bele az egészbe, és egy titokzatos idegen követte el a bűntényeket. De vajon lehet-e hinni neki?

Az FBI azonnal nyomozni kezd az ügyben, nemsokára azonban külső segítséget kell kérniük. A sorozatgyilkosokra specializálódott, elismert kriminálpszichológust, Robert Huntert bízzák meg azzal, hogy hallgassa ki a gyanúsítottat. Ez a nyomozó számára az eddigi pályafutása során kapott legnehezebb feladatnak bizonyul. A kihallgatás alatt ugyanis borzasztó titkok kerülnek napvilágra, amilyenekre senki sem számított. A legnagyobb titok mégis a gyilkos kilétét fedi, akinek az elkapásához Hunternek a saját magát kísértő démonokkal is szembe kell néznie…