A lovag és az éjjeli lepke - Tales & Trinkets

A pásztor király duológia után kíváncsi voltam, Rachel Gillig milyen világba visz legközelebb. Nem volt kérdés, hogy A lovag és az éjjeli lepke felkerül-e a polcomra. Az írónőnek van egy nagyon sajátos, borongós, kicsit baljós, mégis mesei hangja, amitől az ember úgy érzi, mintha egy régi legendába lépne. Ráadásul a Könyvsárkány kiadás bámulatos lett, szerintem a lakodalmas kiadások között igazán kiemelkedő.

Szóval a könyvvel kapcsolatban voltak már bizonyos szintű elvárásaim, bár nem irreálisan magasak, hiszen a Két ferde korona lezárásával sem voltam teljesen elégedett. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Rachel Gillig mit kezd egy új világgal, új hitrendszerrel, új szereplőkkel, és mennyire tudja újra megidézni azt a furcsa, sötét mesés hangulatot, ami miatt a korábbi sorozatát is megszerettem. A válasz röviden: sok mindent jól csinált, de tökéletes semmiképp sem lett.

Kezdjük azzal, ami a leginkább működött

A világépítés ismét kiemelkedő. Gillig nagyon jól ért hozzá, hogyan kell egy világot úgy felépíteni, hogy annak legyen saját íze, saját vallási logikája, saját szimbólumrendszere. A Kőforrás királyság hitvilága az Ómenek köré épül, és ez a rész számomra kifejezetten izgalmas volt. Érezhető, hogy a hitrendszer évtizedek, generációk alatt épült be az emberek gondolkodásába. Nekem kifejezetten tetszett, hogy mindegyik város másik Ómennek hódol, és mindegyik Ómenhez tartozik egy különleges tárgy.

A gótikus hangulat is jól működik. A katedrális, a víz, a jóslatok, a vízköpők, a legendák és a vallási szimbólumok együtt erős atmoszférát teremtenek. Nem mondanám, hogy végig igazán sötét vagy nyomasztó lenne, de engem maga a hangulat végig vitt magával.

Ómenek és legendák

A történet középpontjában Sybil áll, aki Aishling katedrálisának egyik jövendőmondója. Társaival együtt tíz év szolgálatot vállalt: ez idő alatt látomásokat kapnak, jóslatokat közvetítenek. Az emberek az Ómenek akaratának hírnökeiként tekintenek rájuk, tisztelet övezi őket. A hitrendszer első pillantásra szentnek és megkérdőjelezhetetlennek tűnik, de természetesen már az első oldalak után sejthetjük, hogy ha valami ennyire megkérdőjelezhetetlen, akkor előbb-utóbb valaki nagyon kellemetlenül fogja érezni magát. Ez pedig ugye további bonyodalmakhoz vezet.

A hitet ki kell tenni a kirakatba. Minél nagyobb a látványosság, annál nagyobb az illúzió.

Sybil számára a katedrális egyszerre otthon, menedék és börtön. Megtanult túlélni, alkalmazkodik. A tíz lány közül ő a legkevésbé lázadó. Csak teszi a dolgát, és várja a szolgálati idejének a végét. Viszont minden megváltozik, amikor egyesével elkezdenek eltűnni a jövendőmondók. Ezen a ponton egy lovag, Rory segítségét kéri, hogy megtalálja az elveszett társait, és kezdetét veszi a közös utazás.

Enemies-to-lovers?

Rory karaktere alapvetően jól működik, és hozza a megszokott kötelezőket is. Morcos, zárkózott, cinikus lovag, aki természetesen nem hisz abban, amiben Sybil, és természetesen pont emiatt nem nagy meglepetés, hogy együtt indulnak kalandra. Mert mi másból lesz romantikus feszültség, ha nem abból, hogy az egyik szereplő egy vallásos világképben nőtt fel, a másik pedig nagyjából a vallás minden aspektusára forgatja a szemét, és nem érti, hogy a lány mégis hogyan képes ilyen vakon hinni az egészben.

Kettejük dinamikájában vannak jó pillanatok. A csipkelődés működik, Rory pimasz oldala szerethető, és az is tetszett, hogy a romantika nem nyomja maga alá a történetet. Szerencsére ez nem az a könyv, ahol a két szereplő több száz oldalon keresztül kerülgeti egymást, hogy utána a cselekmény is útnak tudjon indulni. Hála az égnek, mert engem ettől már kiver a víz.

Viszont az enemies-to-lovers címkétől ismét kicsit felhúztam a szemöldököm. Nem először, és gyanítom, nem is utoljára. Attól, hogy két ember csipkelődik, nem lesznek ellenségek. Attól sem, hogy az egyikük idegesítőnek tartja a másikat, miközben nagyjából az első találkozásnál érezhető, hogy ebből előbb-utóbb lesz valami. Manapság nagyon szeretik mindenre ráaggatni ezt a címkét. Komolyan nem értem.

Van, ami kicsit gyengébb lábakon áll

Sybil karakterfejlődése alapvetően jó irányba halad, viszont néha kicsit gyorsnak éreztem az átmenetet. Ahhoz képest, hogy egész életét egy erősen vallásos, hierarchikus, engedelmességre épülő rendszerben töltötte, bizonyos pillanatokban meglepően könnyen lép át a kételkedésből a cselekvésbe. Ez nem teljesen hihetetlen, de néha azért hiányzott egy kicsit több kétség. Igazából sok drasztikus döntésnél a belső vívódás és az önmarcangolás nem volt erősebb annál, mintha csak rájött volna, hogy rossz buszra szállt. Persze ha teljesen eluralkodik rajta, az pedig sok lett volna, de a kettő között lehetett volna egy arany középút.

– Remélem, átkozottul jól úszol.
Rory elfehéredett, láttam az arcán, hogy lejátszódott előtte a tegnap esti jelenet, amikor elcsúsztam a forró vizes medencében.
– Nem jellemző rám, hogy én közöljem a rossz híreket – kotyogott közbe a vízköpő. – Bartholomew nem tud úszni. De ne aggódjatok! – nézett fel rám büszkén mosolyogva. – A vízbefulladásban mindig jeleskedett.

A kedvenc szereplőm egy vízköpő volt

Igen, egy vízköpő. De szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Egyszerre humorforrás, kísérő, védelmező és néha meglepően őszinte kis lelkiismeret. Van benne valami gyermeki egyszerűség, néha már-már együgyűnek tűnő működés, de pont emiatt is mond ki őszintén mindent, amit gondol. És szerintem a Sybillel való kapcsolata az egyik legkedvesebb része volt a könyvnek. Ritkán látok tényleg jól működő mellékszereplőket, szóval örülök, hogy itt megkaptuk. Minden jelenetet élveztem, amiben szerepelt.

Függővég

Az erre érzékenyek figyelmét felhívom rá: a könyv függővéges. Ami engem első pillanatra azért meglepett, ugyanis én valamiért meg voltam győződve róla, hogy ez egy önálló történet. Nem tudom, honnan szedtem ezt az információt, de nagyon magabiztosan állítottam, hogy ez így van. Így amikor a végére értem, pár pillanatig csak ültem, hogy tessék, akkor ez most így ennyi?

A befejezésre részben számítottam, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg arra haladunk. Utólag visszagondolva azért elég sok mindenből össze lehetett rakni a lényeget. Nem mondanám, hogy földhöz vágott, de működött.

Zárógondolatok

A cselekmény alapvetően olvasmányos és a rejtély elég sokáig fenntartja az érdeklődést. A jövendőmondók eltűnése jó kiindulópont, Sybil és Rory közös útja pedig hozza azt a kalandos, kissé klasszikus fantasy-érzetet, amitől könnyű haladni a könyvvel. Voltak ugyan kisebb üresjáratok, ahol lelassult a történet, de ezek engem nem zavartak különösebben. Gillig stílusa elég hangulatos ahhoz, hogy akkor is megtartsa az olvasót (legalábbis engem), amikor épp nem történik semmi világrengető. Egy lassabb fejezetet mindig pár sűrűbb követett.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a gótikus hangulatú könyveket, a vallási-misztikus világépítést és a jóslatokkal, legendákkal teleszőtt történeteket. Ha bejött A pásztor király borongós meséssége, akkor jó eséllyel ez is tetszeni fog. Én biztosan olvasni fogom a folytatást. Nem azért, mert ez az első rész teljesen levett a lábamról, hanem mert érzem benne azt a lehetőséget, ami miatt még nem akarom elengedni ezt a világot. És persze imádom a vízköpőt.

Fülszöveg

Álmok, szenvedély és egy veszélyes küldetés.

Sybil Delling jövendőmondó. A többi lelenchez hasonlóan ő is otthonra lel Aisling katedrálisában a tíz évig tartó szolgálatáért cserébe.

Álmaiban hat misztikus alak jelenik meg, akiket Ómeneknek neveznek. Az Ómenek különböző jeleket adnak neki a látomásaiban, amelyekből képes megjövendölni az elkövetkező szörnyű dolgokat, mielőtt azok bekövetkeznének. Nemes urak és egyszerű emberek egyaránt vállalják az utazást Traum szélfútta sziklabércére, hogy a jövendőmondók álmaiból megtudják, milyen jövő vár rájuk.

Amikor Sybil és jövendőmondótársainak szolgálati ideje a végéhez közeleg, titokzatos lovag érkezik a katedrálisba a király kíséretében. Rodrick durva, eretnek, ördögien jóképű, és egyáltalán nem tiszteli Sybil látomásait. De amikor Sybil jövendőmondótársai egymás után kezdenek eltűnni, a lánynak nincs más választása, mint a lovag segítségét kérni a megtalálásukhoz.

Aisling katedrálisának falain kívül veszedelmes világ vár Sybilre. Kérdéseire csak az istenek tudják a választ, és bármennyire szeretné elkerülni Rory sötét tekintetét és éles nyelvét, az istenek legyőzéséhez keresve sem találhatna jobb társat egy eretnek lovagnál.