Vér a fényes égbolton - Tales & Trinkets

A Vér a fényes égbolton egyértelműen nem olyan, mint azok a könyvek, amiket fantasy címszó alatt gyakorlatilag sorozatgyártásban kapunk. Mindenki szereti a grandiózus történeteket, de az utóbbi időben azt éreztem, mintha ez sportággá vált volna: ki tud hosszabbra nyújtani egy sztorit, ki tudja a legtöbb karakterklisét belezsúfolni egyetlen könyvbe, ki tudja a leghosszabb erotikus jeleneteket megírni (igen, rád gondolok Quicksilver), ki tudja a legcsillogóbbra polírozni az unalmas konfliktusokat. És persze ezt ki tudja a lehető legtöbb kötetre szétbontani. Sokszor én nem is a világépítést unom, mert szoktam nagyon jó ötletekkel találkozni, hanem azt, hogy nincs valóban egyedi és izgalmas tartalom.

Ez a könyv viszont ezeket mellőzi. Egykötetes, feszes, mégis komplex, és ami a legfontosabb: nem csak szórakoztat, hanem bőven ad alapot a gondolkodásra. Toronymagasan a legjobb olvasmányom volt ebben az évben. És igen, könyvmásnaposságom is volt. A történet rendesen bemászott az elmém apró zugaiba.

Tiran: a biztonság ígérete

Az események jelentős része Tiranban játszódik. Ez egy város, amit mágiával működtetnek, és védelem veszi körül. A városon kívüli világ eközben kíméletlen és kiszámíthatatlan. Ez a védelem távol tartja a viszontagságos időjárást, és azt a megállíthatatlannak tűnő pusztító erőt is, ami odakinn az élőlényeket tizedeli. Aki kívül él, az is próbál az élete árán is bejutni a biztonságot ígérő falak mögé.

Itt kitérnék még a mágiára, mert szerintem igazán különleges, és nem gyakori, hogy ennyire technológiai logikával nyúlnak hozzá. Nincs szükség különleges erőre az elsajátításához, mert az egyetemen tanítják, és különböző irányokba szakosodnak is a diákok. Maga a varázslat pedig egy írógép segítségével történik, gyakorlatilag mintha programoznának: feladatokat adnak meg, paramétereznek, optimalizálnak. Ha hibáznak, annak pedig a hiba mértékétől függően következménye van. Az egésznek a felépítése teljesen logikus, de a könyv végében is van ehhez némi magyarázat. Szeretem, amikor a mágia ennyire kézzelfogható, szóval ezt zseniális húzásnak tartom.

A nő, aki magasra jutott

Sciona a könyv elején nem a klasszikus szerethető hősnő, de sokaknak könnyű lehet azonosulni vele. Egy nő, aki nem érzi magáénak a társadalom által elvárt szerepet, és inkább karrierre vágyik a férfiak uralta világban. Ambiciózus, makacs, okos, és van benne egy olyan éhség, amit a világ egyszerre teremtett meg benne és ítéli el miatta. Az egész élete arról szólt, hogy kétszer annyit dolgozzon, hogy ugyanoda érjen, ahová a férfiak. Ugyanis az az álma, hogy főmágus legyen, viszont nőket soha nem választanak maguk közé.

És amikor végre megtörténik a lehetetlen, és ő lesz az első nő, aki a magasabb mágusi körökbe bejut, akkor jön az a kijózanító felismerés: a cél elérése nem jelenti azt, hogy innentől egyenrangú félként tekintenek rá a többiek. A kollégái üdvözlése cseppet sem baráti: megalázásnak álcázott szívességek és lekezelés.

A férfi, aki kívülről érkezett

Sciona mellé asszisztensnek nem egy képzett mágus kerül, hanem Thomil, a takarító. Ő egy kwen, egy kívülről érkezett túlélő, aki a társadalom legalján él. Ez elsőre ugyan „poénnak” indul, de Sciona nem az a fajta nő, aki ne akarná bebizonyítani, hogy ő még képzetlen segítséggel is többre viszi, mint a többiek. Gyorsan kiderül, hogy Thomil sokkal több, mint amit a legtöbben gondolnak róla. Olyan tudása, megfigyelőképessége és tartása van, ami a sok magas pozícióba került mágusnak sem adatott meg. Ennek köszönhetően pedig a mágia alapjait is rendkívül gyorsan elsajátítja, és valós segítséggé válik Sciona mellett.

Könnyebb elhitetni magunkkal, hogy jó emberek vagyunk, mint annak lenni.

A Sciona–Thomil párosban azt imádtam, hogy nem romantikus álompárként indulnak. Két világ, két sérülés, két előítélet, és rengeteg feszültség. A beszélgetéseik pedig tényleg olyanok, mint amikor két különböző valóság próbál közös nyelvet találni. Tetszik, ahogy igyekeznek közös nevezőre jutni. Ahogy megpróbálják a másikat meggyőzni arról, hogy miért az ő gondolatmenetük az elfogadhatóbb. Annak ellenére, hogy ez mennyi nézeteltérést okoz közöttük, mégis igyekeznek türelemmel és megértéssel lenni egymás felé. Lassan fontossá válnak egymás számára, és a könyv végére már inkább az a kérdés, hogy kettőjük kapcsolata túléli-e azok után, amivel szembesülnek.

Patriarchátus és kirekesztés

Az elnyomás témája folyamatosan jelen van a történet egészében: a férfiak elnyomják a nőket, a mágusok elnyomják a kweneket. Ettől válik Tiran a vezetői szemében stabillá, hiszen mindenki tudja, hol a helye és mi a kötelessége. Viszont egy kis szikra is elég ahhoz, hogy ezt a stabilitást lerombolja. A könyv folyamatosan tükröt tart a valóságnak, és azt kérdezi, mennyire könnyű elhinni magadról, hogy jó ember vagy, miközben kényelmesen élsz egy olyan struktúrában, ami másokat darál. Sciona és Thomil is sokat beszélget arról, hogy mitől tekinthető valaki jó embernek.

Az illendőség azt diktálta, hogy a női mágusok arra használják a tehetségüket, hogy kiképezzék a nagyszerű, hímnemű feltalálók következő generációját.

A nők elleni rendszer teljesen átszővi a történetet. Az ő kötelességük, hogy megházasodjanak, gyereket neveljenek. Akik karrierre vágynak, és elvégezték az egyetemet, maximum tanárnak állhatnak. Még a főmágusi vizsgán is csak 10 évente egyszer vehet részt nő, hogy utána megbuktassák, és a következő 10 évben más ne próbálkozhasson. Azt vallják, hogy a nők elméje nem erre való. Ahogy haladtam előre, egyre világosabb lett, miért féltek tőle, hogy nő kerüljön közéjük. Nem azt mondom, hogy elfogadtam, de értettem, miért érezték, hogy ez kényelmetlenséget szülhet. Hiszen Scionát is megviselte, amit a város mágiájról megtudott. DE! Igazából ez az információ bármelyik normális, érző embert meg kéne, hogy viseljen, nemtől függetlenül.

Rengeteg okot ad a gondolkodásra

És nem csak a társadalmi kérdések miatt. A főszereplők felfedezése után központi témává válik, hogy mit kezdjenek az igazsággal. Mivel teszik a legkisebb rosszat. Ekkor jön be Sciona legemberibb (és legtragikusabb) vonása: az, hogy egyszerre akar igazat tenni, és közben képtelen kontrollálni, mit indít el. A nyilvánosság ereje itt nem túl hősies, hanem inkább egy robbanásveszélyes kísérlet: amikor az emberek szembenéznek a kényelem árával, nem mindenkiből lesz forradalmár. Vannak, akik továbbra is elszántan kiállnak amellett, hogy a rendszer úgy jó, ahogy van, hiszen ez szolgálja a biztonságukat.

A befejezés pedig kifejezetten keserédes, de pont ettől is zseniális. Szerintem M. L. Wang a lehető legjobb módját választotta a lezárásnak. Ráadásul nagyon jó keretet ad az egésznek az első és az utolsó fejezet hasonlósága.

Zárógondolatok

Már a bevezetőben is leírtam, hogy számomra idén ez a könyv ütötte a legnagyobbat. Régen olvastam ennyire jó történetet (bár reménykedek benne, hogy az ebben az évben vásárolt, de még el nem olvasott példányok között vár még rám ilyen kellemes meglepetés). Az utolsó pillanatig reménykedtem egy ettől picit vidámabb befejezésben, pedig éreztem, hogy nem lehetséges. Ez egy olyan könyv, ami nem engedi az igazán pozitív lezárást. De szerintem ez is sokat hozzáad a hangulatához, szükség volt erre a húzásra.

Ha szereted, hogy egy könyv morális kérdéseket is feszeget, és még a mágiarendszere sem a megszokott, akkor ajánlom ezt az olvasmányt, mert valószínűleg tetszeni fog. Amennyiben kiborulsz, ha nem igazán szerethető a főhős, akkor gondold meg kétszer, hogy bevállalod-e, mert Sciona néha próbára teszi az ember idegeit.

Fülszöveg

A mágia ipari utópiává formálta Tiran városát – de komoly árért cserébe. És most eljött a törlesztés ideje.

Sciona négyéves korában vesztette el a szüleit, ezért egész életében úgy érezte, hogy többet kell bizonyítania a diáktársainál. Az azóta eltelt húsz évben minden idejét és energiáját a mágia tanulmányozásának szentelte, azon eszelős vágytól hajtva, hogy teljesítse a lehetetlent, és ő legyen az első nő, akit felvesznek a Legfőbb Magisztrátusba. De amikor felküzdi magát a főmágusi rangra, rájön arra, hogy a valódi kihívások csak most várják. Ráadásul új kollégái hamar az értésére adják, hogy nem látják szívesen, és asszisztensként egy egyszerű takarítót osztanak be mellé.

Csakhogy sem Sciona, sem a többi mágus nem sejti, ki is az új segéd valójában. Thomil egykor nem takarító volt: a várost körülvevő mágikus határon túlról származik, egy nomád vadász törzsből. Tíz éve élte túl azt a veszélyes átkelést, amely a családját elpusztította. Most pedig, hogy egy főmágus mellett dolgozik, végre lehetősége nyílik megérteni azokat az erőket, amelyek elpusztították a törzsét, száműzték szülőföldjéről és a tiraniakat hatalmon tartották.

Ellentmondásokkal terhelt szövetségük során Sciona és Thomil egy olyan ősi titok nyomára bukkannak, amely örökre megváltoztathatja a mágiat – ha előbb bele nem pusztulnak. Sciona egész életét az igazság keresésének szentelte… de vajon mennyit ér egyetlen igazság, ha a civilizáció jövője a tét?