Futótűz

Minden szikra egyszer lángra kap

A Futótűz ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet letette. Nem rohan vissza az arénába, inkább hagyja, hogy a győzelem utóhatásai lassan szétcsorogjanak a szereplők életében. Katniss és Peeta immár győztesek, ezzel pedig újabb eszközei a Kapitólium újabb propaganda-offenzívájának. Kapnak egy kis pihenőt, beköltöznek a Győztesek Falujába, és próbálnak a körülményekhez képest normális életet élni. De már ekkor érezhető, hogy valami nem stimmel, a körzet szabályai szigorodni kezdenek.

Én vadászom. Peeta süt. Haymitch vedel. Mindenki lefoglalja magát valamivel, hogy addig se agyaljunk az Éhezők Viadalán történt borzalmakon.

Később elindítják őket a győzelmi körútra, hogy bejárják azokat a körzeteket, amelyek fiai és lányai korábban az életükre törtek. Ahogy a vonat halad körzetből körzetbe, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy valami megmozdult. Katniss, aki az előző részben ösztönösen próbált túlélni, itt már a saját létezésének következményeivel kénytelen szembenézni. Amit tett, láthatóan több volt, mint személyes döntés. A Kapitóliumnak erre reagálnia kell.

A 75. Éhezők Viadala egyben Nagy Mészárlás is. Ráadásul itt nem egyszerűen egy új játék következik, hanem egy üzenet a Kapitóliumtól. Egy üzenet a körzeteknek, hogy megmutassák: senki sincs biztonságban. A Futótűz története tehát nem csupán egy újabb Viadal krónikája. Sokkal inkább arról szól, hogyan formálódik egy gesztusból a hatalom szemében lázadás. És hogyan válik egy ember a rendszer gyújtópontjává, ráadásul akarata ellenére.

A könyv első fele a győzelmi körútról szól, ami papíron lassú, de tele van szúrós, elrejtett társadalomkritikával. Végre láthatjuk a többi Körzetet, és a lázadás már végig a levegőben van, több körzetben tettlegességig fajul. A második fele pedig az aréna ismét. De itt már nem gyerekek kerülnek be, hanem a korábbi győztesek.

Kaptunk egy rakás izgalmas karaktert

A Futótűz rengeteg új karaktert vonultat fel, a korábbi győztesek személyében. Mindegyikük nagyon érdekes a maga módján, más és más erősségekkel. És a korosztály is kifejezetten tág, hiszen minden, még élő korábbi győztes bekerül a kalapba.

Hatalmas a feszültég végig az előkészületek alatt. A korábbi győztesek nagy része nem szeretne visszatérni az arénába. De a szokásos köröket ennek ellenére lefutják: az interjúk, az edzések, a bemutatók, és a szövetségesek kiválasztása. A maguk módján azért egy csöndes lázadással kifejezik a véleményüket, és már érezhető, hogy néhányan a Kapitólium lakói közül meginognak.

Remek. Akkor most oda kell állnom Haymitch elé, hogy megmondjam, egy nyolcvanéves nénikével, meg Gyogyóssal és Feszkóssal akarok egy csapatban játszani. Odalesz az örömtől.

Mi marad a szerelemből, ha a túlélési stratégia része?

Katniss és Peeta ebben a részben már elválaszthatatlanok, de nem feltétlenül érzelmileg. Inkább logisztikailag. A Kapitólium történetet írt köréjük: két fiatal, akik inkább együtt haltak volna meg az arénában, minthogy egymás nélkül éljenek. A probléma csak az, hogy míg Peeta számára ez nem mese, Katniss számára ez inkább szerep, amit újra és újra el kell játszani. Vagy talán mégsem csak ennyi? Épp ez a zavaró. A kérdés nem az, hogy szereti-e, hanem az, hogy tudja-e egyáltalán, mit érez. A trauma, a félelem, a nyomás elég jól eltakarják a választ. Az arénában látszik igazán, hogy Katniss mit is érez Peeta iránt. Beigazolódik, hogy valójában hozzá húz a szíve.

Sokan kritizálják Katnisst a „szerelmi háromszög” miatt: hogy nyűglődik, hogy döntésképtelen, hogy hol ide húz, hol oda. De tegyük a szívünkre a kezünket: hány tizenhét éves lánytól várnánk el, hogy kristálytisztán átlássa az érzelmeit egy olyan világban, ahol az első csókodra kamerák irányulnak, és ahol a szerelmi életed kvázi politikai fegyver? Nehéz őszintének lenni, amikor az őszinteségeddel mások életét kockáztatod.

Én vagyok a poszáta. Aki életben maradt, pedig a Kapitólium végezni akart vele. A forradalom jelképe vagyok

A Kapitólium propaganda-gépezete

A Futótűz talán legsötétebb része nem az aréna, hanem az, ami kívül esik rajta: a Kapitólium gondosan koreografált propagandája. Itt már nemcsak a Viadal a lényeg (bár kétségtelenül kiemelkedő része). Maga az ember is árucikké válik. A győztesek, akiknek elvileg kiváltságok járnának, valójában az elnyomás reprezentánsai lesznek. Nem elég, hogy életben maradtak, most már hasznosnak is kell lenniük.

Finnick példája különösen jó ennek a bemutatására. Kívülről a tökéletes sztár: szépség, karizma, sárm, de közben tudjuk, hogy mi van a kulisszák mögött. Hogy mit kérnek a győztesektől, ha már nem tudnak mást használni rajtuk, csak a testüket. A Kapitólium sosem volt nagyvonalú a győztesekkel, még ha Panem felé ezt a látszatot is igyekszik kelteni. A Viadal után nem szabadság jön, hanem újfajta szolgálat. Katniss és Peeta „szerelme” is tökéletesen illeszkedik ebbe: egy újabb epizód, ami látványos és megindító. A propagandának ugyanis nem az igazság kell. Csak egy jól kinéző hazugság, amit senki sem mer megkérdőjelezni.

Igen, a győztesek a legerősebbek. Ők azok, akik túléltek az arénában, és sikerült lerázniuk a nyomor láncát, amely mindenkit rabságban tart. Ők… vagyis inkább mi vagyunk a remény megtestesítői a teljes reménytelenségben. És most huszonhárom egykori győztes fogja lemészárolni egymást, hogy a Kapitólium bebizonyítsa, még ez a halvány remény is csak illúzió.

Egy kis párhuzam napjaink médiájával

A könyv tökéletesen bemutatja, hogy mekkora hatalma van a médiának. A Kapitólium első számú fegyvere (a békeőrök mellett) a kamera. A valóság irányítása nem feltétlenül csak cenzúrával történik, hanem szelektív elbeszéléssel. A Viadal már rég nem csak egy esemény, hanem egy gondosan megkomponált műsor.

Ez manapság az embereknek gondolatébresztő is lehet annak kapcsán, hogy vajon mennyire hihető az a tartalom, amit minden nap eljuttat felénk a média, többféle platformon. Ugyanis ezek a platformok ugyanúgy képesek narratívát építeni, mint a Kapitólium: kiválogatják, mit láss, mit higgy, mit érezz. A hírfolyamunk személyre szabott, de nem az igazság szerint, hanem a kattinthatóság logikája mentén. A vizuális túltelítettség korában egy jól elkapott kép, egy vágott videó többet jelenthet, mint bármilyen tényszerű magyarázat. És miközben elhisszük, hogy tájékozottak vagyunk, valójában sokszor csak egy esztétikailag csiszolt valóságverziót kapunk. Ez a könyvsorozat épp ezért nyugtalanítóan ismerős: nem jövőt jósol, inkább csak a mából mutat valamit, amit talán nem akarunk meglátni.

Nekem ez a második kötet volt a kedvencem

A Futótűz elmélyíti azt, amit már sejtettünk: hogy ebben a világban a túlélés nem egyenlő az életben maradással. Katniss karaktere itt már kezd szétesni. Az új aréna koncepciója okos, rétegzett és rendkívül nyomasztó. A korábbi győztesek bemutatása, Finnick és a többiek sorsa fájdalmasan világossá teszi, hogy a Kapitólium számára az ember is eldobható termék. A propaganda, amit az írónő szinte észrevétlenül sző a háttérbe, ma már túlzottan is ismerős. A Futótűz rámutat arra is, hogy nem kell teljes diktatúra ahhoz, hogy a gondolkodásunk irányított legyen. A könyv végig feszült, sokszor kényelmetlen, de pontosan ettől szeretem. Nincs benne üresjárat, csak csendek, amelyek mögött mindig történik valami. A regény egyszerre világépítő, karakterközpontú, társadalomkritikus és emberi.

Fülszöveg

A győztes jutalma hírnév. A vesztes büntetése halál.

A közeljövő egy sötét világában tizenkét fiú és tizenkét lány küzd egymással egy élő televíziós show-ban, aminek a címe Az éhezők viadala. Egyetlen szabály van: ölj vagy megölnek.

Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen a húgát mentve önként jelentkezik, hogy részt vegyen a viadalon, az felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem fél a haláltól. A túlélés a vérében van.