A kiválasztott

Hol vesszük fel a fonalat?

A Futótűz utáni hamuból indulunk. A Tizenkettedik Körzet gyakorlatilag megszűnt, a túlélők a Tizenharmadikba menekültek, ahol minden óra be van osztva ébredéstől lefekvésig. A Kapitólium pedig már nyers erővel válaszol. A lázadás helyét átvette a nyílt polgárháború. A cselekmény első fele látszólag lassabb: a 13. körzet a propagandán dolgozik, Katnisst „felépítik” a kamerának. Ez a lassúság még ha néhol zavaró is, funkciója is van: időt, és teret ad, hogy megértsük, miben törik össze az a lány, aki az arénában még villámgyors ösztönökkel reagált. A háború viszont más logikát kíván, és ebben a logikában Katniss képességei nem mindig hasznosak, a meggondolatlansága pedig nem minden esetben viszi előre.

Lehet, hogy a társadalmuk militarista és túlszabályozott, és az embereknek semmi humorérzékük, de mégis fennmaradtak. Itt vannak. És készek szembeszállni a Kapitóliummal.

A könyv szerkezete okosan kanyarog: elnyújtott, nyomasztó felkészülés, és aztán a Kapitólium ostroma, ahol a várost podok hálózzák be, gyakorlatilag az arénamechanikát átültették a városba, mintha csak egy újabb aréna lenne. Erre a könyv során is többször utalnak, a szereplők a 76. Éhezők Viadalaként emlegetik a Kapitólium bevételét.

A Fecsegőposzáta szerepe

Katnissnek folytatódik a feladata, mint a felkelés arca. Sőt, itt már ennél többről szól. Egy komplett arculatépítés zajlik, hogy ezzel is tovább ösztönözzék a lázadókat, és üzenjenek a Kapitóliumnak. A könyv egyik fontos része, hogy miként készülnek ez ezek az anyagok, hogy miért működik bénán stúdióban, és miért születik meg terepen a hiteles hang. A regény itt megmutatja, hogy a lázadásnak is szüksége van egy történetre, nem csak tettekre, és hogy a jó ügy mögött is politika van, vágóasztal, képkiválasztás és tudatos koncepció.

A trilógia legkomorabb része

A történet komor hangulata úgy gondolom, hogy érthető. Háború van, és annak ellenére, hogy az írónő próbálta néha vidámabb pillanatokkal ellensúlyozni ezt a sötétséget, csak pont annyi örömöt kaptunk, hogy az utána következő veszteségek még inkább fájdalmasak legyenek. Nincs mit szépíteni, ez háború, és a háborús eseményeket nem lehet csillámporral behinteni.

A trilógiában itt jelenik meg a legerősebben a politika. A Kapitólium és a körzetek nyílt konfliktusa mellett azt is látjuk, hogy a „jó oldal” sem szent. Coin elnök egy másik hatalmi rendszert szeretne képviselni, de ez ugyanúgy a képernyőn keresztül beszél a néphez, és ugyanúgy számol „elfogadható veszteségekkel”. Nem szájbarágósan, de igen egyértelműen mutatja meg a könyv, hogy a hatalom színe változhat, a természete ritkábban. Coin nem Snow elnök ellenpárja, sokkal inkább egy alternatív rendszer, hasonló eszközökkel.

De most őszintén, az őseink aztán nem sok mindennel büszkélkedhetnek. Elég, ha megnézzük, milyen állapotban hagyták ránk ezt a háborúk sújtotta, kiszipolyozott bolygót. Világosan látszik, hogy nem érdekelte őket, mi lesz az utánuk következő generációkkal.

Katniss: hős, ikon, és traumát hordozó tinédzser

A „miért lett ilyen Katniss?” kérdésre van egy rövid válaszom: mert így néz ki a trauma. Ez a kötet kíméletlenül őszinte Katniss állapotáról. A karakter egyszerűen összeomlott, így képtelen arra, hogy felfelé íveljen. A traumából nem lesz két fejezet alatt inspiráló sikertörténet, és TED Talk. Nem erről szól, és az írónő sem ezt szeretné bemutatni. Sokkal inkább szorongás, gyógyszer, elzárkózás. Maga a karakter számomra ettől sokkal hitelesebb.

A könyv erénye, hogy nem romantizálja a mozgalom arcának szerepét. Nem azt látjuk, hogy Katniss mennyire boldog, és milyen jót tesz neki a „sztárság”. Ehelyett megmutatja, hogy mennyibe is kerül ez neki mentálisan. Hiszen pont a lázadásban neki osztott szerep okán rombolják porig a körzetét, és rabolják el a szerelmét is. Ahhoz képest, hogy YA regényről beszélünk, a PTSD kifejezetten realisztikusan került ábrázolásra. Collins következetesen írja le a trauma és a gyász hullámzását, és szándékosan fosztja meg Katnisst attól, hogy epikus hőstörténetet kapjon.

Minden reggel verítékben fürödve ébredek a rémálmaimból, de ahogy magamhoz térek, rájövök, hogy az ébrenlét sem fog megnyugvást hozni… De még így is jobban jársz, ha nem adod fel. Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.

Igaz vagy nem igaz?

Ez a „játék” többször előkerül miután Peeta visszatér a hadifogságból. A Kapitólium megtörte az elméjét, így nem tudta, hogy mi a valóság. Azt táplálták belé, hogy gyűlöli Katnisst, és meg akarja ölni, mert minden szenvedéséről ő tehet. Elkezdődik egy hosszú és fájdalmas út a bizalom visszaszerzéséhez, ebben segít az „Igaz, vagy nem igaz?”. Peetának először önmagában kellett rendet raknia: elhinnie, hogy Katniss válasza erősebb lehet a manipulált emlékhalomnál. Katnissnek pedig azt kellett megtanulnia, hogy a szavai nem pusztán vigasztalások, hanem kapaszkodók, amelyekből Peeta lassan képes felépíteni egy új, tisztább valóságot. Ez nem a korábbi kapcsolatuk visszaállítására tett próbálkozás volt. Sokkal inkább két összetört ember lassú, tétova kísérlete arra, hogy újra közös talajt találjanak. Minden válasz kicsit közelebb vitte őket ahhoz, hogy újra bízhassanak egymásban.

Morális kérdések

Több morális kérdés felmerül a könyvben, de én most kiemelten az egyikkel szeretnék foglalkozni ebben a bekezdésben. A lezárás egyik legvitatottabb pillanata, amikor arról szavaznak, hogy rendezzenek e Viadalt a Kapitólium gyermekeivel. Ezzel a kérdéssel úgy gondolom, hogy egy morális aknamezőre tévedünk, ami több kérdést is felvet. Mit jelent az igazságtétel? Lehet-e a bosszút „jogos” válasznak tekinteni, ha ugyanazokkal az eszközökkel élünk, mint az elnyomóink? Arra pedig az olvasók gyomra is összeszorul, ahogy Katniss végül szavaz. Az egyértelműen sosem derül ki, hogy ezzel a döntéssel csak az utolsó lövését készítette e elő, vagy valóban olyan dühöt és bosszúvágyat érzett, hogy ezt érezte helyesnek.

Összegzés

A Kiválasztott egy nyomasztó, viszont őszinte lezárás. Az olvasó nem kapja meg a klasszikus hőstörténetet, inkább azt mutatja meg, hogyan roppan össze egy ember a felelősség súlya alatt, és mit tesz vele a hatalom, ha nyíltan szembeszáll vele. Ismételni tudom az első bekezdésben is leírtakat: ez a történet nem Katniss diadaláról szól, hanem arról, hogy miként éli túl, és éli meg a vele történteket. Rengeteg eseményről maradunk le ebben a részben amiatt, hogy csak Katniss nézőpontját olvassuk, emiatt sok kritikát is kapott a könyv. Viszont én továbbra is kitartok amellett, hogy a váltott szemszög nem tett volna jót a történetnek, csak feleslegesen lett volna hosszabb.

Az Éhezők viadala trilógia szerintem végig több volt, mint egy egyszerű YA-disztópia. Egy társadalomkritika, amiről kis túlzással elmondható, hogy napjainkra vetítve is aktuális témákat feszeget. Mindemellett morális kérdések is felmerülnek. Viszont, ha hátrébb lépünk egyet, és onnan szemléljük: egy fiatal lány története, aki sosem akart hős lenni. Számomra ez a könyvsorozat maradandó élményt okozott, és a kedvenceim között fogom emlegetni nagyon sokáig.

Fülszöveg

Katniss Everdeen kétszer is túlélte Az éhezők viadalát. De még nincs biztonságban.

Közeledik a végső forradalom ideje. És ebben a forradalomban Katnissnek döntő szerepe lesz.

Élete legfontosabb szerepét kell eljátszania a végső csatában. Katniss lesz a fecsegőposzáta – a lázadás szimbóluma –, nem számít, mit kell feláldoznia érte.