Az éhezők viadala

Közben persze a filmeket már réges-rég megnéztem (és szerettem is), de valahogy sosem éreztem égető szükségét, hogy a regényt is kézbe vegyem. Nehezen kezdek neki olyan könyvnek, aminek már ismerem a történetét. Viszont amikor végre rászántam magam, gyakorlatilag faltam az oldalakat. Igen, annak ellenére, hogy már pontosan tudtam, mi fog történni. Mert amit Suzanne Collins papírra vetett, az nem csak egy izgalmas disztópia, hanem valami egészen más. Valami, ami egyszerre fájdalmasan ismerős és zavarba ejtően aktuális. Ez nem csupán egy könyv a túlélésről. Kicsit túlzóan ugyan, de remekül megmutatja, mire képest a hatalom, hogy befolyásolni tudja az embereket.

Tizenkét körzet. Egy győztes

Ha össze kéne írnom egy listát azokról a könyves világokról, amikben NEM szeretnék élni, Panem biztosan felkerülne rá. Egy posztapokaliptikus Észak-Amerika romjain épült társadalom, amit a Kapitólium vasmarokkal irányít. A hatalom megtartásának, és a lázadások elkerülésének egyik eszköze a minden évben megrendezett Éhezők Viadala. Ez az a “játék”, amelyben tizenkét körzet elküld egy fiút és egy lányt, hogy egy kamerákkal felszerelt, halálos arénában küzdjenek meg egymással. Egészen addig, míg csak egy marad. Nyilván ez többnyire nem önkéntes alapon működik.

A mi világunkban a zene valahol a hajszalag és a szivárvány között helyezkedik el hasznavehetőség tekintetében. A szivárvány legalább az időjárásról elárul ezt-azt.

A Viadal hivatalosan „ünnepi” esemény, ami egy szűk elit szórakoztatása, a népnek pedig kötelező program akár érdekli őket, akár nem. A Kapitólium lakói élvezettel nézik, ahogy a körzetek fiataljai legyilkolják egymást. Viszont ez nem csak kegyetlenség, hanem inkább politika. A Viadal egyszerre emlékeztető egy régi lázadásra és egy figyelmeztetés arra, hogy mit jelent, ha valaki újra megpróbálná. Az aréna pedig be van kamerázva, és játékmesterek irányítják. Itt minden döntés számít: kit ölsz meg, kivel szövetkezel, hogyan hat a viselkedésed a nézőkre. Mert igen, ez nem csak gyilkos játék, ez konkrétan egy reality show.

Ahol a változás elkezdődött

A regény főszereplője, Katniss Everdeen a 12. körzetből. Önként jelentkezett a viadalra, miután a húgát kisorsolják. Ő akkor még nem gondolta, hogy ez az önfeláldozás egy hosszú láncreakció egyik apró mozzanata. Csak az járt a fejében, hogy nem engedi a biztos halálba menni a testvérét. Hiszen mindenki tudja, hogy a 12. körzetnek eddig egy ismert nyertese volt. A másik korábbi nyertes kilétét homály fedi, de erre választ kaphatunk az Énekesmadarak és kígyók balladájában.

De a Tizenkettedik Körzetben, ahol a kiválasztott szót gyakorlatilag a hulla szinonimájaként használják, az önkéntes, mint olyan, kihalt fajnak számít.

A történet nem sokat bajlódik a felvezetéssel. Rögtön ott vagyunk Katniss fejében: a nyomor, az éhezés, a szigorú rend, és a szorongás légkörében. Minden gyors, sűrű, mégsem kapkodó. Panem világát fokozatosan ismerjük meg, ahogy Katniss egyre mélyebbre kerül ebbe az irányított, manipulált rendszerbe.

Katniss döntései komoly következményekkel járnak

Katniss nem klasszikus főhős. Nem szeret szerepelni, nem keres konfliktust, de ha egyszer belesodródik, akkor harap. Ami elsőre távolságtartásnak vagy mogorvaságnak tűnik, az valójában ösztönös önvédelem. Talpraesett, okos, és annyira összpontosít a túlélésre, hogy az érzelmek csak utólag férnek be a napirendjébe. Nem akar tetszeni senkinek, és pont ettől lesz mégis népszerű. A történet során lassan megmutatkoznak az érzelmei is, de mindig csak annyit enged, amennyit épp muszáj. Katniss megpróbál jó döntéseket hozni egy erkölcsileg szétesett világban. Nem mindig sikerül neki, de mielőtt bárki elítéli, nézzen magába, hogy ennyi idősen hány rossz döntésen volt túl.

Peetát könnyű félreérteni. A kívülállónak ő csak a „szerelmes fiú” a Viadalban, de ez azért nem fedi teljesen a valóságot. Peeta nemcsak empatikus és kedves, hanem okos is. Tudja, hogy ebben a világban nem csak az erő számít, hanem az, miként látnak téged mások. Ő az, aki stratégaként használja a szívét. A közönség kedvencévé válik, de nem azért, mert megjátssza magát, hanem mert átlátja, hogy mivel lehet túlélni. A Katnisshez fűződő kapcsolata tele van bonyodalommal, kényszerrel, valós és megjátszott érzésekkel.

Gale Katniss gyerekkori barátja, a vadásztárs, a bizalmas. Ő az, aki nem kerül be az arénába, de mégis ott van a történet minden sorában, mint egy másik lehetőség. Határozott, erős, elvekkel rendelkező fiú, aki nemcsak a rendszer álságait látja, hanem tenni is akar ellene. Katniss szemében ő a biztos pont, de semmiképp sem a romantikus sablonhős. Az ő karaktere sokkal inkább a „mi lett volna, ha…” kérdés leképezése, és ennek a későbbi részekben nagyobb szerep is jut.

Egyetértettünk Gale-lel, ha egyszer dönteni kell, hogy éhen halunk, vagy golyót kapjunk a fejünkbe, akkor inkább a golyót választjuk. Az gyorsabb.

Akik nélkül Katniss nem jutott volna el a végéig

Haymitch az, akit elsőre leírsz, ha nem a filmet láttad korábban. Túlélő alkoholista, akinek a szavai néha annyira szúrnak, hogy fáj hallgatni. Aztán rájössz, hogy minden mondata mögött ott van húsz évnyi trauma, és hogy a cinizmus nem gyengeség, hanem önvédelem. Ő az, aki ismeri a rendszer aljasságát belülről, és próbálja Katnisst és Peetát úgy lavírozni, hogy esélyük legyen. Sosem lesz igazán szerethető, de tiszteletet ébreszt, és néha még nevetni is tudsz rajta. Cinikus? Igen. Bukott? Talán. De ha valaki tudja, hogyan kell túlélni ezt a rendszert, az ő.

Cinna már a belépése első másodpercében egy pozitív kisugárzású karakter, akit könnyű megkedvelni. Nem harsány, nem túltolt, szóval nem teljesen illik a Kapitólium színes forgatagába. Viszont azért ügyel arra is, hogy ne legyen látványosan rebellis. Pont ezért üt nagyot, hiszen folyamatosan pengeélen táncol, és pont nem lépi át azt a határt, amiért büntetés járna. Stylistként dolgozik, de minden döntésével finoman lázad a rendszer ellen. Ő az, aki felismeri Katniss különlegességét, és tudatosan segíti őt abban, hogy az arénában (és azon kívül is) ikonikus figurává váljon. A „lángra lobban lány” ötlete is tőle származik, és ez nem csak vizuális geg, hiszen ezzel tudja azzá a jelképpé varázsolni Katniss-t, akire az embereknek szükségük van.

Effie elsőre egy affektáló, csicsás paródiafigurának tűnik, aki tökéletesen testesíti meg a Kapitólium felszínességét. De ahogy haladunk előre, kiderül: benne is történik valami. Talán a hosszú együttlét a résztvevőkkel és Haymitch-el, talán Katniss és Peeta hatása, de kezd túllátni a púderen. Effie fejlődése nem igazán látványos, de ettől még érzékelhető. Néha olyan, mintha a saját karaktere is meglepődne azon, hogy emberként képes érezni. Mindez persze továbbra is platformcipőben és műszempillával.

Mi az oka, hogy ennyire működik?

Collins nem foglalkozott hosszú és lassú bevezetéssel. Simán belecsap. Már az első oldalon azt akarja, hogy az olvasó érezze a légkört: szegény negyed, kopott élet, panemi diktatúra. Én kifejezetten kedvelem a jelen időben íródott regényeket, és itt ezzel a légkör nyugtalanítóan közvetlenné válik.

Ennek persze más hatása is van, mert sajnos szűkké válik a nézőpont: mindenről csak annyit tudunk, amit Katniss, és mindenkit az ő szemszögéből ismerhetünk meg. Emiatt a mellékszereplők motivációiról is csak annyit ismerünk meg, amennyit valóban elmondanak, sok karakter nem mélyül el igazán. Ezt többen kritizálták is a könyv kapcsán, és igen részben úgy gondolom, hogy igazuk is van.

Bárcsak lenne valami módja, hogy megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke.

Viszont nem a mellékszereplőkről szól a könyv. Ha az ő gondolataikról is olvasnánk, valószínűleg 800-900 oldalas regény lenne belőle, de ettől nem gondolom, hogy jobb lenne az összkép. Ez a történet szerintem jobban működik úgy, hogy Katniss gondolatvilágára korlátozódunk. Sokkal inkább tudja fokozni a feszültséget, hiszen nem tudod, hogy másoknak mi zajlik a fejében. Az olvasó is csak annyit tud, amennyit Katniss. Collins célja az, hogy te is érzékeld a bizonytalanságot, a döntés pillanatait. A drámát pedig mindig akcióval váltogatja. Mikor Katniss pihen, van időd gondolni, máskor vadul pörögnek az események, és csak sodródik az olvasó.

Konkrétan nem tudtam letenni

Olvasás közben egyszerre vagy feszültség alatt és morálisan megkérdőjelezett állapotban. Nem csak izgulsz, hanem gondolkodsz is: te mit tennél Katniss helyében? Mit jelent embernek maradni egy olyan világban, ahol az emberi élet semmit nem számít, hiszen csak egy célnak megfelelően szerkesztett tévéműsor része?

És én ebben is látom a legnagyobb erényét: egy történetet mesél el a hatalomról, a félelemről, a reményről. És arról, hogyan lehet túlélni úgy, hogy közben ne veszítsük el teljesen önmagunkat.

Ez a könyv nem teljesen tökéletes, számomra mégis megérdemli az 5 csillagot. A történet és a világ szuper, a szereplők érdekesek. Ezzel szemben a szerelmi háromszög kicsit bénácska, és Katniss néha olyan érzelmi intelligenciát mutat, mint egy kávéskanál. De ezek együtt adják ki azt a fura keveréket, amitől Az éhezők viadala nálam működik. Azoknak mindenképpen ajánlom, akiket érdekel, hogy mire képes a hatalom, és milyen az, amikor a félelem és a show-műsorok találkoznak egy diktatúrában.

Fülszöveg

A győztes jutalma hírnév. A vesztes büntetése halál.

A közeljövő egy sötét világában tizenkét fiú és tizenkét lány küzd egymással egy élő televíziós show-ban, aminek a címe Az éhezők viadala. Egyetlen szabály van: ölj vagy megölnek.

Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen a húgát mentve önként jelentkezik, hogy részt vegyen a viadalon, az felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem fél a haláltól. A túlélés a vérében van.