A Narancsfa-kolostor

A Narancsfa-kolostor olvasása közben a térkép lett a leggyakrabban használt oldalam. Nem csak egyszer az elején, hanem újra és újra visszalapoztam hozzá. Próbáltam elhelyezni a szereplőket, követni az utazásaikat, megérteni, mi hol történik. Samantha Shannon világa nem kicsiben kezdődik, és nem is fokozatosan tágul. Teljes egészében tárul elénk, és nekünk kell kiismernünk magunkat benne. Nem éreztem még ennyire erősen a térkép létjogosultságát egy könyvben, mint most.

Szóval az első fejezetek inkább erről szóltak: tájékozódásról. Nevek, birodalmak, vallások, múltbeli események. Minden egyszerre volt jelen. Nem volt zavaró, inkább csak sűrű. Érezni lehetett, hogy ez egy olyan történet, ami nem fog leegyszerűsíteni semmit azért, hogy könnyebb legyen követni. De, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, szép lassan elkezdett összeállni minden. A helyszínek ismerőssé váltak, a szereplők hangja elkülönült egymástól, és az a világ, ami eleinte távolinak tűnt, egyszer csak természetessé vált.

Egy világ, amit nem csak felépítettek, hanem megalkottak

Az epikus fantasy egyik legnagyobb ígérete mindig az, hogy egy teljesen új valóságot tár elénk. De az igazság az, hogy kevés könyv tudja ezt valóban hitelesen megtenni. Gondoljatok csak bele, hányszor volt már az az érzésetek, hogy az adott történetet már olvasátok valahol. Vagy amikor egyértelműen látszik, hogy milyen könyvekből lettek összeollózva az ötletek. Nehéz műfaj, mert szerintem a jó világépítés az egyik alapja, hogy ne csak egy legyen a sok közül. Úgy gondolom, hogy Samantha Shannon ezt ügyesen megugrotta.

Nem csak országok és városok vannak, hanem kaptak történelmet is. Nem csak a vallások léteznek, figyel arra, hogy az egyik vagy másik követésének következményei vannak. Nem csak mítoszok keringenek, hanem emberek, akik ezekben hisznek, és akiknek az élete ezekre épül.

A világ két pólus köré szerveződik: a Nyugat, amely retteg a sárkányoktól, és a Kelet, amely tiszteli őket. Ez az alapellentét nem pusztán kulturális különbség, hanem egy mélyebb törésvonal. Két teljesen eltérő valóságértelmezés. Két külön igazság. És ami különösen lenyűgözött, az az, hogy egyik sem tűnik „hamisnak”. Mindkettő önmagában következetes. Mindkettő logikus. Mindkettő érthető.

Négy nézőpont, négy élet, egy közös cél

A történet négy fő karakter szemszögén keresztül bontakozik ki. Ez a struktúra önmagában nem szokatlan, de itt különösen jól működik, mert mindegyik nézőpont egy teljesen más világba enged betekintést. Mindegyik karakter hibázik. Mindegyik karakter küzd. Mindegyik karakter valamilyen módon elveszett.

Ead az egyik legérdekesebb figura az egész történetben. Sokszor őt is éreztem a valódi főszereplőnek. Kívülálló. Megfigyelő. Valaki, aki mindig többet tud, mint amennyit mutat. Az ő jelenléte egyfajta csendes stabilitást ad a történetnek, miközben folyamatosan ott vibrál benne a feszültség, hogy meddig maradhat rejtve az, aki valójában.

A személyes kedvencem viszont Tané, a sárkánylovas. Az ő karaktere egészen más energiát képvisel. Az ő története az egyik legérzelmesebb ív az egész könyvben. A fegyelem, a kötelesség, az identitás és a következmények kérdései mind rajta keresztül válnak igazán személyessé. Az ő útja nem csak fizikai utazás, hanem egy belső átalakulás is.

Loth és Niclays jelenléte különösen érdekes ellenpontot teremt. Nem hősök a klasszikus értelemben. Sokszor az ő szálukat éreztem a leggyengébbnek. Loth története néha jobban érdekelt, de nem kötődtem úgy hozzá. Niclays pedig végig ellenszenves volt (mondjuk neki ez is volt a szerepe). Annak ellenére, hogy őket sokszor súlytalannak éreztem, mégis szükség volt rájuk a végkifejlett eléréséhez.

A könyv egyik erőssége, ahogy ezek a különböző történetszálak összefonódnak. Eleinte minden különállónak érződik, távolinak és elkülönültnek. Aztán lassan elkezdenek megjelenni a kapcsolódási pontok. Szép lassan minden egyetlen nagy történetté válik.

A női karaktereké a főszerep

Ami hamar feltűnik bárkinek olvasás közben, hogy a szereplők jelentős része nő. A fontos pozíciók nagy részében is nők ülnek. Vezetők. Harcosok. Őrzők. Uralkodók. Még a kalózkapitány is nő. Ők formálják a világot. Mégis természetesnek éreztem őket a szerepükben. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de aki olvas fantasy-t, pontosan tudja, miről beszélek. A műfaj előszeretettel ad nekünk „kivételes” nőket, akiknek általában az a szerepük, hogy minden egyes oldalon bizonyítsák, hogy igen, ők tényleg képesek ugyanarra, mint a férfiak. Lehetőleg úgy, hogy közben valaki folyamatosan kételkedik bennük, nehogy véletlenül túl könnyű dolguk legyen. A Narancsfa-kolostor ezzel szemben nem csinál ebből ügyet.

Sabran királynő uralkodik, mert ő az uralkodó. Ead teszi a dolgát, mert ez a feladata. A Narancsfa-kolostor nővérei évszázadok óta a világ egyik legfontosabb titkát őrzik, és ez senkit nem lep meg különösebben. Nincs az a kötelező jelenet, ahol valaki hitetlenkedve megkérdezi: „Egy nő?”

Ezzel szemben viszont észrevettem, hogy a férfi karakterek kissé esetlenek voltak amellett, hogy nem is volt sok belőlük. Még Loth volt a leginkább talpraesett, de ő is csak sodródott a történésekkel, és igyekezett jól alkalmazkodni hozzájuk. Ezt halvány negatívumként azért felhoznám, de nem volt igazán zavaró, szóval a végső értékelésemen nem változtat.

Minden história az igazság magvából fejlődik ki.

A hit, a mítosz és az igazság törékenysége

Az egyik legérdekesebb élmény az volt, ahogy rájöttem, mennyire különböző valóságban élnek ezek a szereplők, miközben mindannyian teljesen biztosak abban, hogy az övék az egyetlen igaz. A Nyugaton például senki nem kérdőjelezi meg, hogy a sárkányok pusztán pusztítást hozó lények, és hogy az egész világrend egy adott történelmi esemény következménye. Ez nem vita tárgya. Ez tény. Így tanulták, így működik a világ, és kész. A Keleten viszont ugyanezek a lények tiszteletnek örvendenek, a történelem pedig egészen másképp hangzik.

Olvasóként eleinte hajlamos voltam automatikusan elfogadni azt a verziót, amit éppen olvastam. Aztán jött egy másik nézőpont, ami finoman, de határozottan mást állított. Az első oldalak alatt én sem voltam biztos benne, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, ami csak az évszázadok alatt vált „igazsággá”. Bár ahogy haladtam előre a történetben, nekem is határozott elképzelésem lett arról, hogy melyik hit valóságosabb.

Kifejezetten tetszett, hogy Samantha Shannon nem sietett válaszokat adni. Nem volt egyetlen nagy pillanat, amikor minden lelepleződik, és valaki ünnepélyesen elmagyarázza, mi is az igazság. Ehelyett apró repedések jelentek meg a biztosnak hitt dolgokon. A szereplők pedig fokozatosan kérdőjelezték meg a saját hitüket.

A Névtelen árnyéka

A Névtelen jelenléte nem úgy működik, mint egy klasszikus fantasy-gonosz, aki időnként felbukkan, hogy emlékeztessen mindenkit a létezésére. Sokáig inkább csak a háttérben létezik: történetekben, figyelmeztetésekben és vallási tanításokban. Olyan dologként, amiről mindenki tud, de sokáig senki nem számít rá igazán, hogy valóban visszatér.

Tudom, mindannyiunk számára nagy a kockázat. De melyik uralkodó írt történelmet azzal, hogy kerülte azt?

Ahogy halad előre a történet, egyre több apró jel utal arra, hogy ez nem csak mítosz. Nem csak egy régi legenda, amit azért tartanak életben, mert a vallásuk egyik alapja. Először csak távoli hírek, furcsa események, nyugtalanító részletek. Semmi látványos. Semmi végleges. De ez már éppen elég ahhoz, hogy elkezdjen megváltozni a világ hangulata. Van egy pont, amikor már nem az a kérdés, hogy a Névtelen visszatér e. Sokkal inkább az, hogy fel van e készülve rá a világ, és mit fognak tenni a pusztítás elkerülése érdekében.

Ami talán lehetett volna több

Egy ilyen monumentális történetnél elkerülhetetlen, hogy az olvasók egyes elemekből még többet szerettek volna. És természetesen ez mindenkinél más. A Narancsfa-kolostor maga például titokzatos és lenyűgöző, mégis viszonylag kevés időt töltünk ott. Ugyanez igaz bizonyos rendekre, hagyományokra és karakterekre is, akiknek a története még tovább bővíthette volna ezt az amúgy is gazdag világot. Bennem is azt az érzést keltette, hogy mindenből kaptunk egy kicsit. De ne felejtsük el, hogy még így is egy 864 oldalas könyvről beszélünk.

A végső konfliktus lezárása szintén gyorsabbnak érződik, mint az odáig vezető út. És ezt nem azért írom, mert ne lett volna jó, de az oda vezető út olyan hosszan épült, hogy ettől a végjáték elég gyorsan lezártnak érződik. Az út maga annyira részletes, annyira alapos, hogy a végén az ember ösztönösen még többet szeretne. Több negatív kritikát is olvastam annak kapcsán, hogy az akciójelenetek elég gyorsan befejeződnek.

Zárógondolatok

Amit fontos leszögezni: A Narancsfa-kolostor nem egy könnyű fantasy. Nem az a könyv, amit fél figyelemmel lehet olvasni. Nem az, amit sietve érdemes befogadni. Időt kell szánni rá, de cserébe olyan élményt ad, ami ritka. Ez egy hatalmas történet, ami időt ad arra is, hogy megismerd a világát, a szereplőit, és azt a több évszázados múltra épülő rendszert, ami meghatározza a döntéseiket.

Bár a lezárás gyorsabbnak érződött, mint az odáig vezető út, ez semmit nem vett el abból, amit ez a könyv adott. Mert itt nem maga a vég volt a legfontosabb, hanem az, ahogyan eljutottunk oda. A Narancsfa-kolostor egy olyan fantasy, ami nem csak elmesél egy történetet, hanem felépít egy teljes világot, és hagyja, hogy egy időre benne élj. És amikor becsuktam a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ebből a világból még nagyon sok mindent szívesen láttam volna.

És ne feledjétek: a térkép nagyon jó útitársatok lesz az olvasás során!

Egyébként annak ellenére, hogy sorozat része, önálló könyvként is kezelhető. A többi megjelent kötet inkább csak előzmény. Emiatt, mint lenn látjátok, az önálló történetekre vonatkozó jelvényt is megadtam neki.

---

Fülszöveg

Egy megosztott világ.
Egy királynő birodalma örökös nélkül.
Egy ősi ellenség tudatra ébred.

Inysben ezer éve a Berethnet-ház uralkodott. Kilencedik Sabran királynő még nem választott férjet. Lányt kell szülnie, hogy a birodalmát megvédje a pusztulástól – de a bérgyilkosok egyre közelebb járnak.

Ead Duryan kívülálló az udvarban. Bár kinevezik udvarhölgynek, továbbra is lojális a varázslók titkos társaságához. Ead szemmel tartja Sabrant, és titokban a tiltott mágiával is védelmezi.

A sötét tengeren túl Tané kezdettől fogva arra képezte magát, hogy meglovagolja a sárkányokat, de olyan választás elé kerül, amely révén egész addigi élete feje tetejére áll.

Kelet és Nyugat szemben áll egymással, a tárgyalások nem vezetnek eredményre, és közben hosszú szunnyadás után a káosz erői ébredeznek.