Végső dalnok (A Lótusz háborúja 3.)

Általában két részre szoktam osztani a sorozatokat. Egy részének várom már a végét, mert csak hosszúra nyújtott tésztának érzem. Persze, megkapom a lezárást, elvarrják a szálakat, a karakterek nagyrésze életben marad, én becsukom a könyvet, és nyitom a következőt. Egy másik része viszont végig fenntartja az érdeklődésemet. Mert egyedi, mert nem fél kegyetlen lenni, mert azok a szálak, amiket korábban kicsit feleslegesnek éreztem, a végén mégis a helyükre kerülnek. Esetenként ráadásul a lezárás elvisz egy darabot a lelkemből.

A Lótusz háborúja határozottan a második kategóriába esik. A Vihartáncos még inkább egy különleges világ bemutatása volt. A Testvérgyilkos már elkezdte szétszedni ezt a világot, darabokra törve a karaktereket és a korábbi illúziókat. A Végső dalnok pedig az a könyv, ahol Jay Kristoff már nem is próbál kíméletes lenni.

Egy világ a szakadék szélén

Shima már az előző kötet végére is romokban hevert, de a Végső dalnok elején válik igazán egyértelművé, hogy nincs visszaút. A birodalom gyakorlatilag polgárháborúban áll. A Lótusz Céh nem hajlandó kiengedni a kezéből a hatalmat, a lázadók pedig egyre kétségbeesettebben próbálják megakadályozni, hogy a lótuszüzemanyaggal működő ipari rémálom végleg elpusztítsa a világukat. A Céh válasza erre a helyzetre pedig nem éppen visszafogott.

Színre lép a Felőrlő, egy gigantikus mechanikus monstrum, amelyet gyakorlatilag arra terveztek, hogy bármit eltaposson, ami az útjába kerül. Egy ilyen fegyver mellett a háború már inkább csak mészárlásnak tűnik. És amellett, hogy közeledik a Lótusz Céh és a lázadás közötti összecsapás, a birodalom kapuján egy új ellenség is bekopog.

Az emberek tették az eget vörössé, a vidéket hamuvá, az esőt feketévé. Nem démonok. Nem istenek. Csak emberek.

Több fronton zajló háború

Ahogy az előző bekezdés végén utaltam rá, a konfliktus már nem egyszerűen két oldal között zajlik. A birodalom már rég túl van azon a ponton, ahol világosan elkülöníthető lenne, ki melyik oldalon áll. Régi ellenségek, új szövetségek és különböző érdekek keverednek egymással, miközben Shima egyre mélyebbre sodródik a káoszban.

A történet több szálon halad előre: különböző csoportok próbálnak túlélni, hatalomhoz jutni vagy éppen megmenteni azt, ami még menthető. Emiatt a konfliktus folyamatosan változik, és a szereplőknek újra és újra át kell gondolniuk, kiben bízhatnak valójában.

Ami külön tetszett, hogy Kristoff nem próbálja leegyszerűsíteni ezt a helyzetet. A háborús konfliktusba becsatlakozó harmadik fél motivációi is teljesen érthetőek. Nem tudnám őket tisztán jóként vagy gonoszként jellemezni. Gondoljuk csak végig: ha az ő nézőpontjukból olvasnánk a történetet, azért drukkolnánk, hogy sikerüljön legyőzniük egész Shimát.

Ismét rengeteg karakter szemén át látjuk az eseményeket

Yukiko sokat változott az első rész óta. A háború, a veszteségek és a felelősség mind nyomot hagytak rajta, és most már nem csak saját magáért harcol. A döntései sokszor kemények, néha kifejezetten fájdalmasak, és pont ettől válik igazán hitelessé a karaktere. A Buruuval való kapcsolata pedig nem gondoltam volna, hogy tud még mélyebb lenni, de szorosabb volt a kettőjük köteléke, mint bármikor.

Egy lavina egy kaviccsal kezdődik. Egy erdő egy maggal. És egyetlen szó kell ahhoz, hogy az egész világ megálljon és figyeljen. Csak a megfelelőre van szükség.

Az előző részben debütáló testvérpár története is folytatódott. Hana és Yoshi próbálják megtalálni a helyüket ebben az egyre kaotikusabb világban, ami sokszor legalább annyira belső utazás, mint külső harc. Yoshi szálát sokáig feleslegesnek éreztem, nem tudtam miért van ennyire szükség rá. De a könyv végére minden világossá vált.

Bevallom, Hirot az első két részben egy bugyuta szépfiúnak gondoltam, aki csak teszi, amit mások mondanak neki. A harmadik részben viszont végre elkezd önálló döntéseket hozni, és sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg. Ez az a pont, ahol először éreztem igazán, hogy nem csak egy mellékszereplő a politikai játszmák között, hanem valaki, aki próbálja megérteni, mi is történik körülötte.

Ami külön tetszett, hogy Kristoff nem próbál minden karaktert hősiesebbé vagy szerethetőbbé tenni. A legtöbben egyszerűen csak próbálnak túlélni, és néha hibás döntéseket hoznak. Ettől viszont sokkal emberibbnek hat az egész történet.

És a vége…

A trilógia vége felé van egy pont, ahol az ember érzi, hogy most már tényleg minden a végjáték felé tart. A feszültség addigra már a maximumra van tekerve, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bizonyos döntéseket már nem lehet elkerülni. Kristoff pedig nem kíméli a karaktereit, és nem próbál mindent kényelmesen elrendezni. A világ, amit felépített, már túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy minden tökéletesen helyreálljon. Szóval a végére marad a vér és a könnyek. És olyan áldozatok, amiket tudtam, hogy meg fognak hozni, de végig reménykedtem abban, hogy lesz más megoldás.

Ezzel kapcsolatban a spoiler gomb alatt írok pár gondolatot.

SPOLER VESZÉLY!

A történet egy érdekes keretet kap azáltal, hogy az első részben Buruu, Yukiko kutyája feláldozza magát azért, hogy megmentse a lányt. A befejező részben pedig Buruu, a vihartigris is hatalmas áldozatot hoz érte. Mindkét esetben egy érzelmes búcsút kapunk, amit nehéz száraz szemmel végigolvasni. Végigolvasni… Írni róla is az. Mindkét jelenet nagyon mélyen megérintett. Emlékszem, az első részben, amikor a kutyája után Buruu lett a vihartigris neve, megmosolyogtam, és kedves gesztusnak éreztem. Viszont ahogy haladtunk a végkifejlett felé, éreztem, hogy az író neki is ugyanazt a sorsot szánja, én pedig megint el fogok pityeredni…

Zárógondolatok

A Végső dalnok szerintem pontosan olyan lezárás lett, amilyet ez a trilógia megérdemelt. Kegyetlen és érzelmes. Időnként kifejezetten fájdalmas. Emelem kalapom Jay Kristoff előtt, aki nem félt kitépni egy darabot az olvasói szívéből. Az általa megalkotott karakterekkel valóban mindig történik valami, és nincs biztonsági háló. Nem garantált senkinek sem a túlélés.

Azt gondolom, hogy amikor egy történet képes ennyire megérinteni, akkor tudjuk, hogy valami különlegeset olvastunk. A Lótusz háborúja nálam biztosan azok közé a sorozatok közé került, amelyekre még sokáig emlékezni fogok. A világa egyedi, a karakterei emlékezetesek, és ritka az olyan fantasy, amely ennyire bátran nyúl a saját szereplőihez.

Remélem, hogy a tucat-fantasyk korában azért fognak még érkezni ilyen kiemelkedő alkotások. Ezt a sorozatot ajánlom bárkinek, aki szeretne elmerülni a japán kultúra és a steampunk csodás egyvelegében.

---

Fülszöveg

RESZKETŐ FÖLD

A polgárháború lángjai végigsöpörnek a Shima Birodalmon. Amikor a Kazumitsu-dinasztia megújítását célzó terv meghiúsul, a Lótusz céh szabadjára engedi legveszélyesebb lényét, a Felőrlő nevű mechanikus óriást, hogy egyesítse a rettegő és szétszakadt Birodalmat. A céh csatába indul a Szigetek feletti teljes hatalomért.

EGY MEGTÖRT ELLENÁLLÁS

Yukiko és Buruu kénytelenek átvenni a vezetést a Kagé-lázadás felett. Új szövetségeseket és régi barátokat hívnak össze, hogy egyesítsék az országot a chikereskedők ellen. De Buruu múltjának titkai közéjük és a hadseregük közé állnak, és Kin árulása lerombolt minden bizalmat a szövetségeseik között.

A VÉGSŐ LESZÁMOLÁS

A céh hatalmát élvező, áruló Kint egyetlen véres tőrszúrás választja el sorsának beteljesülésétől. Hana és Yoshi nehezen találják a helyüket a világban így, hogy immár hősként tekintenek rájuk az emberek. A Lótusz céhen belüli titkos összeesküvések küszködnek; az egyik a sötétség, a másik a fény felé halad. A föld szétszakad, ahogy a seregek pusztítják egymást egy terméketlen hamuból álló birodalom feletti hatalomért. Aztán a vér lótuszának utolsó titkára is fény derül, Shima népe pedig megtudja a végső, döbbenetes igazságot. Nincs semmi, amit egy anya ne tenne meg, hogy a gyermekeit maga mellett tudhassa. Semmi.