Testvérgyilkos (A Lótusz háborúja 2.)

A Lótusz háborúja első részét, a Vihartáncost nagyon szerettem. Egy olyan világot tárt elém, amit nem sok fantasy tett még meg. A japán kultúra és a steampunk elemek kifejezetten izgalmas elegyet alkottak együtt, de ezt már az első részről szóló bejegyzésben is leírtam. Szóval nem volt kérdés, hogy a trilógia polcomról hiányzó két kötetét is meg fogom szerezni. Így került nem olyan rég hozzám a Testvérgyilkos és a Végső dalnok.

A második rész már nem hozta el számomra ugyanazt az élményt, mint az első. Ettől függetlenül szerintem még mindig egy kifejezetten izgalmas olvasmány, de inkább azt éreztem, hogy átvezetés az első és harmadik kötet között.

A lázadás hangosabbá válik

A Testvérgyilkos pár héttel a Vihartáncos befejezése után veszi fel a fonalat. A birodalom vérzik, a trón üres, a világ pedig egy újabb zsarnokság felé sodródik, ahogy a Lótusz Céh egy új sógunt kíván Shima élére állítani a polgárháború elkerülése végett. Eközben Yukiko és Buruu néhány településen megjelenik, hogy felszítsák a forradalom tüzét, és elérjék, hogy minél többen csatlakozzanak a Kágéhoz.

A lázadás viszont így is sokszor kilátástalanná válik. Nincsenek tiszta győzelmek. Csak hatalmi vákuum van, paranoia, és az a baljós érzés, hogy a dolgok még sokkal rosszabbak lesznek, mielőtt jobbak lehetnének. Jay Kristoff pedig ezt nem finomkodva mutatja meg. Sőt. Ez a könyv sötétebb. Nyersebb. Kegyetlenebb.

A világ tovább pusztul

Shima továbbra is az egyik legkülönlegesebb fantasy világ, amellyel valaha találkoztam. A japán ihletésű kultúra, a steampunk technológia, és a természet lassú, könyörtelen pusztulása olyan kombinációt alkot, amely egyszerre gyönyörű és mélyen nyugtalanító. Kristoff szerintem remekül megalkotta ezt a világot.

A lótusz, amely a birodalom technológiai fejlődésének alapja, egyben annak pusztulását is okozza. A levegő mérgezett. A föld haldoklik. Az emberek pedig vagy vakok erre, vagy egyszerűen nem érdekli őket. Vagy látják ugyan, de úgy érzik, hogy a Céh ellen semmit nem tehetnek. Sokan félnek csatlakozni a Kágé ügyéhez, hiszen nem gondolják úgy, hogy a lázadás bárhova is vezetne.

Ez kifejezetten nyomasztó, húzhatunk párhuzamot húzhatunk a mi jelenlegi világunkkal. A fantasy köntös mögött ott húzódik egy nagyon is valós kérdés: meddig hajlandó egy társadalom elmenni a fejlődés nevében, mielőtt saját magát pusztítja el?

Semmi nem fog változni, ha dajkálgatjuk a félelmünket. Ha félünk ledönteni a régit, és tartunk tőle, hogy elveszítünk valamit eközben, soha nem épül fel az új.

Több nézőpontot kapunk

A nézőpontok száma kifejezeten feltűnő eltérés az első kötethez képest. Míg a Vihartáncos elsősorban Yukiko története volt, addig a Testvérgyilkos egy sokkal szélesebb panorámát tár elénk. Új karakterek érkeznek, régiek térnek vissza, és mindenki a saját harcát vívja. Úgy gondolom, hogy ez egyszerre erőssége és gyengesége is a könyvnek. Egyrészt lenyűgöző látni, mennyire összetett ez a világ. Hogy minden döntés hullámokat vet, és minden karakter saját, autonóm történettel rendelkezik. Másrészt viszont ez azzal is jár, hogy Yukiko (aki az első rész szíve és lelke volt) itt többnyire háttérbe szorul. Nem tűnik el, és továbbra is kulcsszereplő, de már nem ő az egyetlen fókuszpont.

Ami viszont változatlanul erős, az Yukiko és Buruu kapcsolata. Az ő kötelékük továbbra is a történet egyik legérzelmesebb része. Nem pusztán szövetségesek és nem pusztán társak. Valami sokkal mélyebb és nehezebben megfogalmazható kapcsolat köti össze őket.

A trilógia közepe

Szoktuk mondani, hogy trilógiáknál van egy „középső rész szindróma”. Itt sincs ez másképp, a Testvérgyilkos egyértelműen a trilógia közepe, és ezt nem a darabszám miatt írom. Egy átvezető kötet lett, de a szó legrosszabb és legjobb értelmében is egyszerre. Még az első részben megismertük a világot, és a konfliktus kibontása indult csak meg, itt inkább csak felkészül mindenki a végjátékra. Feláll a sakktábla, pozícióba állnak a bábuk, és várnak arra, amit az utolsó könyv tartogat.

Szerencsére így sem fulladt unalomba, hiszen az új szereplők kiemelkedően sok fejezetet kaptak ebben a részben. Megismerhettük a tragikus múltjukat, és a szintén tragikus jelenüket is. Annak ellenéte, hogy nem untam, a yakuza szálat sokáig kicsit idegennek éreztem a történetben. Az volt az érzésem, hogy oké, érdekes, de én a vihartigrisről akarok olvasni. Ettól függetlenül azt gondolom, hogy ezen keresztül lehetett igazán jól bemutatni a városban lakók és nyomorgók mindennapi életét.

Sötétebb világot fest le

Feljebb már írtam, hogy Kristoff egy kegyetlenebb világot mutat be. A Vihartáncos még hordozott magában valamiféle reményt. A változás lehetőségét. A hitet, hogy a dolgok jobbak lehetnek. A Testvérgyilkos viszont már sokkal kevésbé optimista. Ez egy történet a következményekről. Arról, hogy mit jelent együtt élni a döntéseink súlyával. Arról, hogy a forradalom nem ér véget az első győzelemmel.

Zárógondolatok

Összességében gyengébbnek éreztem, mint az első kötetet. Yukiko keveset szerepel, bár azt azért megéri megemlíteni, hogy ez a rész olyankor is inkább arról szól, hogy szenved. Szenved belül a döntései miatt, de ettől súlyosabb, hogy az Észlelés okozta fizikai tünetek is kezdenek kontrollálhatatlanná válni számára.

A Testvérgyilkos nem próbálja megismételni a Vihartáncos élményét. És talán ez a legnagyobb erőssége. Ez a kötet tele van árulással, veszteséggel, és olyan döntésekkel, amelyeknek nincs jó kimenetele. Kristoff nem fél attól, hogy fájdalmat okozzon az olvasónak. A brutalitás leírását pedig felcsavarta, szóval készüljetek, mert fizikai bántalmazásban nincs hiány.

---

Fülszöveg

Gyengeségben az erő?

ÖSSZEZÚZOTT BIRODALOM
Az őrült Yoritomo sógunt megölte Yukiko, a Vihartáncos, Shimát pedig polgárháború fenyegeti. A Lótusz Céh új sógunt akar a trónra ültetni, akinek minden vágya, hogy holtan lássa Yukikót.

SÖTÉT ÖRÖKSÉG
Yukiko és Buruu a Kagé lázadók hősei. A lány azonban lassan elveszíti az uralmat a képessége fölött, és elvakítja az apja halála miatt érzett gyűlölete. Az egyetlen szövetségese Kin, a lázadó céhtag, akinek megvannak a maga titkai.

VIHAR KÉSZÜL…
Kagé orgyilkosok készülnek leszámolni a dinasztiával. És a tomboló tenger messzeségében, a fekete üvegszigeteken Yukiko és Buruu brutális ellenféllel találja magát szemközt, amit nem lehet katanával és karommal megállítani.

„Rókák leánya vagyok. Sógungyilkos. Birodalmak legyőzője. Shima leghatalmasabb szélvihara várja, hogy a szolgálatomba szólítsam, és az eljövetele alapjaiban rázza meg a szigetet, mint a Mennydörgésisten dobjai. Vihartáncos vagyok. És te most engedelmeskedsz nekem.”

Nézz szembe te is a véráztatta múlt kísérteteivel!