Rapture – A víz alatti város

Egy vallomással kezdem: az első találkozásom a BioShock és egyben Rapture világával pc játék formájában történt. Viszont akármennyire is ciki, én annyira rettegtem közben, hogy a kalandjaimnak nagyon gyorsan véget vetettem. Viszont a víz alatti város ötlete és az egész világ hangulata annyira beszippantott, hogy nem akartam elengedni. Így jutottam el John Shirley regényéhez, a BioShock: Rapture – A víz alatti város-hoz, ami azt ígéri, hogy megmutatja, milyen volt ez az art deco álom még az összeomlás előtt. És egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Csak egy milliárdos álma

A regény ott veszi fel a fonalat, ahol a játékok csak visszaemlékezésekből, hangfelvételekből sejtetik a múltat: a II. világháború utáni világban vagyunk, ahol Andrew Ryan, a megcsömörlött, megsértett, de meglehetősen magabiztos iparmágnás úgy dönt, hogy elege van a kormányokból, az egyházból, az erkölcsi béklyókból, meg úgy általában az egész világból. És hát ugye mit tegyél, ha nem érzed elég ideálisnak a világot, amiben élsz? Építs magadnak újat! Mi sem egyszerűbb…

Andrew Ryan is ezt a megoldást választotta, de ő még csavart rajta: fogta magát, és levitte az egész projektet az óceán fenekére. Rapture megszületik: egy art deco csoda, ahol a nagy elmék, művészek, tudósok és vállalkozók szabadon alkothatnak, pénzt kereshetnek, és senki nem mondja meg nekik, hol a határ. Papíron ez az egész úgy hangzik, mint egy libertárius brosúra szövege. A valóságban viszont azért nem működik ez annyira kifogástalanul. A játékok rajongói már jól ismerik az eseménysorozatot, ami ezzel elindul, de a regény extra időt szán arra, hogy végigkövessük a folyamatot: hogyan lesz egy nagyívű látomásból lassan, lépésről lépésre egy nyomorult, véres rémálom.

Egyik kezedben a fegyver, a másikban a pezsgőspohár, gondolta szomorúan a férfi. Ez Rapture.

Így mesél Rapture

Shirley nem klasszikus, lineáris akcióregényt ír, nem egy hős útját követjük végig a nyitójelenettől a nagy fináléig. Sokkal inkább olyan az egész, mintha egy hosszú, részletes krónikát olvasnánk: interjúk nélküli dokumentumfilm prózában. Követjük Andrew Ryant az első ötletektől kezdve a válogatott polgárok beszervezésén át a nagy nyitásig; látjuk, hogyan csatlakoznak a tudósok, feltalálók, üzletemberek, majd hogyan alakul ki a saját belső elitjük.

Ez a formátum az elején kifejezetten lassú tud lenni. A regény hajlamos éveket ugrani. Ez időnként olyan érzés, mintha fontos átmeneti pillanatok maradnának ki, főleg akkor, amikor a város még épül. Ugyanakkor ez a krónikás megközelítés az, ami igazán működik akkor, amikor a város elkezd lejtmenetbe kapcsolni. Ahogy haladunk előre az időben, a hangulat egyre sűrűbb, nyomasztóbb; a korábbi lelkesedést felváltja a kisstílű ármánykodás, a paranoiába forduló ideológia és a plazmidokkal felkent totális káosz.

Nézzük meg közelebbről a város megálmodóját

Andrew Ryan egy igazán erős figurája a történetnek. A játékokban is emlékezetes, karizmatikus, ellentmondásos karakter, de a regény még közelebb visz hozzá: látjuk, hogyan építi fel magában a Rapture-mítoszt, és hogyan írja át lassan a saját elveit is, csak hogy mentse, ami még menthető a városból.

Az elején még idealista a maga kemény, kíméletlen módján. Hisz a szabadpiacban, a saját erőből való boldogulásban, és abban, hogy ha elég okos, erős és tehetséges emberek gyűlnek egy helyre, abból csak jó sülhet ki. Csakhogy nagyon gyorsan kiderül, hogy ez nem teljesen így működik, hiszen nem számol azzal, hogy hataloméhségből és kapzsiságból sosem lesz hiány. Közben az sem érdekli igazán, mi történik azokkal, akik nem bírják a tempót. És ami a legfontosabb: úgy akar szabadságot teremteni, hogy közben fokozatosan egyfajta láthatatlan diktátorrá válik.

A regény végigköveti, hogyan lesz a nagy vízióból egyre szűkebb világ, hogyan húz fel újabb és újabb korlátokat, hogyan válik rögeszméssé minden „élősködővel” szemben, miközben ő maga épp ugyanazokat a hibákat követi el, amelyek elől menekült.

– Kellene egy árvaház – mondta Wallace.
A villanyszerelő zordan felkacagott. – Gondolja, Ryan előbb kiókumlálja, hogy lehetne nyereséggel üzemeltetni?

Plazmidok és az erkölcsi szakadék széle

Andrew Ryan mellé kapunk még egy emlékezetes karaktert Frank Fontaine formájában, aki a könyvben is az a zseniálisan aljas figura, akit a játékokból ismerünk. Vállalkozó, csempész, manipulátor, proletár hős. Ez igazából attól függ, épp kinek adja el magát.

A regény különösen jól mutatja azt meg, ahogyan Fontaine a város alsóbb rétegeit maga mellé állítja. Az elit mellett megjelennek azok, akik Rapture peremén élnek: kevésbé sikeresek, kevésbé tehetősek, de ugyanúgy reményt kerestek a városban. És ők azok, akiket nagyon könnyű lázítani, ha valaki ügyesen játszik a frusztrációjukra.

A plazmidok bevezetésével aztán minden szépen, kényelmesen borul. Az ötlet zseniális: mi lenne, ha a genetikai módosítással bárkinek szuperképességei lehetnének? Telekinézis, tűzcsóvák, különleges erő. És mindez csak egy újabb termék a piacon. A történet jól érzékelteti, hogyan lesz a kezdeti kíváncsiságból függőség, majd teljes erkölcsi szétesés. A plazmidok nemcsak a testet, hanem a pszichét is szétkapják: Rapture polgárai a saját városukon tesznek kísérletet, és hamar eljutunk oda, hogy már senki nem fogja fel igazán, hol volt az a pont, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni.

A brutalitásra sem lehet panasz. A könyv nem finomkodik, amikor meg kell mutatni, mit tesz az emberrel a hatalom, a függőség és az a téveszme, hogy mindent szabad, csak elég ügyesnek kell lenni. Ez a regény képes egyszerre horrorként és társadalmi szatíraként működni.

Társadalomkritika víz alatt

Szerintem azért is működik igazán jól a könyv, mert Rapture nem csak egy látványos víz alatti város, hanem tükör is egyben. A saját erejéből felemelkedő ember mítosza, a szabadpiac mindent megoldó varázserejébe vetett hit és az az elképzelés, hogy ha elég tehetséges vagy, muszáj sikeresnek lenned: ezek mind jelen vannak, és szép lassan fordulnak át valami egészen sötétbe.

Érdekes, és számomra kifejezetten izgalmas, hogy a regény kritikája nem a klasszikus „mi lesz az emberiséggel, ha…” irányba megy el. A felszíni világ megy tovább a maga útján, a háborúk, politikai játszmák, hidegháborús hangulat mind ott vannak, de a fő fókusz Rapture kálváriája. Mintha egy kísérletet néznénk: mi történik, ha fogsz egy szeletet az emberiségből, leviszed az óceán mélyére, és teljesen rájuk zárod az ajtót. A válasz: pontosan ugyanaz, mint ami a felszínen, csak látványosabban és koncentráltabban. Az emberi kapzsiság, önzés, fanatizmus és közöny ugyanúgy jelen van a felszíni világban is, csak Rapture városában nincsen semmilyen külső fék, így nagyon gyorsan elszabadul a pokol.

Atmoszféra: a játék leereszkedése a könyvlapokra

Az elején már mondtam, hogy a játékkal már volt szerencsém találkozni az olvasás előtt, és a rövidre sikerült városnézésem után azért rengeteg gameplay videót megnéztem. Tehát mondhatjuk, hogy nem ismeretlenül vetettem bele magam a könyvek nyújtotta kalandba. Emiatt tudtam, hogy néz ki a város, milyen a hangulata. Ez alapján én úgy érzem, hogy a könyv abszolút hozza a Bioshock-érzést: a hangulat, a dekadens, fényben úszó art deco terek, a lassan beszivárgó víz, a fokozatosan megőrülő lakók. Tehát ahogy meglátod leírva a különböző helyszínek neveit, már fel is villan a kép, hogyan is néz ki.

Na de mi a helyzet azokkal, akik háttérismeret nélkül csöppennek az olvasmányba? Azt gondolom, hogy ők valamennyire hátrányból indulnak. A regény gyakran támaszkodik arra, hogy tudod, milyen Rapture vizuálisan: hogy már láttad a neonfényes feliratokat, a vízpermetben úszó folyosókat, a sötét üvegkupolákon túl kóválygó halrajokat. A leírások működnek, de sokszor csak annyira részletesek, amennyire szükséges, nem annyira, amennyire egy laikus olvasó igazán beléjük tudna feledkezni.

Őszintén szólva, el tudnék viselni egy illusztrált kiadást, ami rásegít erre: concept artokkal, városrész-rajzokkal, plakátokkal, mintha egy propaganda-füzetet lapozgatnánk Rapture fénykorából. Ez a világ egyszerűen kívánja a vizualitást, és a regény még bőven elbírt volna több részletes környezetrajzot. Szóval, ha bármelyik kiadó olvassa esetleg az írásomat: ez a könyv egyébként is a nehezen beszerezhető darabok közé tartozik már, zseniális húzás lenne belőle egy képekkel színesített, egyedi kiadás.

Működik akkor is, ha nem találkoztál a játékkal?

Az előző bekezdésben említett hibán kívül erre a kérdésre én határozott igennel tudok válaszolni. Shirley nagyon ügyesen lavírozik: a regény bőven ad kapaszkodót azoknak, akik sosem jártak Rapture folyosóin, miközben kitölti a játékok közti hézagokat a rajongók számára. Saját tapasztalatból azt mondanám: ha vonz a disztópia, szereted a társadalomkritikus sci-fit, és nem rettensz meg attól, ha egy történet lassan építkezik, akkor játékélmény nélkül is lehet számodra izgalmas ez a könyv. Nem fog minden apró utalás úgy betalálni, mintha ismernéd a játékot, de maga a tematika (utópia születése, erkölcsi lejtő, hatalmi harc) akkor is jól működik.

Zárógondolatok

Nekem ez olyan könyv volt, amit olvasás közben nem tudtam teljes szívvel „remekműnek” kikiáltani – viszont azóta is eszembe jut. Vannak benne tempóproblémák, helyenként hiányoztak a részletesebb környezetleírások, és néhány mellékszálat szívesen láttam volna jobban kibontva.

Ettől függetlenül imádtam figyelni, ahogy Rapture lassan, centiről centire omlik össze. Ahogy a nagy eszmék helyét átveszi a paranoia, a függőség, a hatalmi harc. Ahogy egy idealista, de veszélyesen naiv milliárdos és egy erkölcsi fékek nélküli manipulátor egymásnak feszül. Ez a disztópia egy kifejezetten sötét kérdésbe torkollik: mi történik, ha nem marad semmilyen határ?

Ha szereted a disztópiákat, érdekelnek az olyan világok, ahol egy utópia látványosan, mindenki szeme láttára zuhan át pokollá, és nem riadsz vissza a nyomasztó társadalomkritikától, akkor szerintem érdemes lemerülni Rapture-be. Lehet, hogy nem fogod minden pillanatát imádni, de jó eséllyel nálad is úgy jár majd, mint nálam: időről időre eszedbe jut, amikor valaki nagyon magabiztosan arról beszél, hogy „ha mi irányítanánk, minden jobb lenne”.

---

Fülszöveg

A II. világháború után…

A világhatalmak pökhendiségétől és ostobaságától megcsömörlött, különc amerikai milliárdos egy merész, új világot épít válogatott társadalmának az óceán mélyén. Az art deco Atlantisz külsőségei közé megálmodott Rapture nevű utópia azonban hatalmas tragédiával ér véget.
A BioShock világát furcsa és gyönyörű képei valamint cselekményszála teszi milliók által imádott mesterművé. Ez a könyv méltó és meghökkentő alapokra helyez egy legendát; új dimenzióból világítja meg a víz alatti város keletkezését. A többmilliós rajongótáborral rendelkező videojáték-bestseller előzményregénye a sokak számára már ismerős világ esszenciális kiteljesedését, a „szűz” olvasóknak pedig egy lélegzetállító társadalmi szatírát ajánl.

Rapture város születését a Bram Stoker-díjas szerző, John Shirley tárja elénk, aki főleg horror- és cyberpunk műveivel tett szert nemzetközi elismertségre, de írt regényeket a Constantine, a démonvadász, az Alien és a Predator sorozatokhoz, és nem mellesleg A holló című kultmozi forgatókönyvének társszerzője volt.

_„Lenyűgöző, bár sötét bepillantást nyújt a tengermélyi utópia tündöklésébe és bukásába, miközben a nagy álom beteljesedéséért hozott áldozatok és a hatalom filozófiai kérdéseit feszegeti.” – Playstation Future