Legendás latték

Van az úgy, hogy az ember (vagy ebben az esetben ork) megunja a kalandozást, és inkább valami békésebbre vágyik. Mondjuk egy csésze gőzölgő kávéra, amitől nemcsak a reggelek, de az egész élet hirtelen kevésbé tűnik vérgőzösnek. Travis Baldree Legendás latték című regénye pont ezt az érzést ragadja meg: azt a csendes, szívmelengető pillanatot, amikor egy harcos leteszi a fegyvert, és azt mondja: „Na jó, itt az idő új életet kezdeni.” És mi lesz egy ork harcosból, ha visszavonul? Kávézótulajdonos. Természetesen.

A nagy újrakezdés

Viv, a sok csatát látott ork, egy nap úgy dönt, hogy elege van a véletlenszerű mészárlásokból és az állandó úton levésből. A kalandozásai során egy gnóm találmányba (a kávéba) szeret bele, és ettől kezdve nincs megállás: ő bizony elhatározza, hogy kávézót fog nyitni. Egy olyan városban, ahol az ott élők még soha nem hallottak a kávéról. Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogy ebből mi fog kisülni. De megnyugtatok mindenkit, a koncepció működik. A történet nagyon emberi, hiszen Viv arra vágyik, hogy otthonra találjon, valami újat kezdjen, és olyan életet teremtsen magának, amihez nem kell naponta háromszor az életét kockára tennie.

Viv karaktere kifejezetten szerethető. Könnyű vele azonosulni, hiszen sok szituációban olyan, mint bármelyikünk: néha bizonytalan, máskor túl makacs. És többnyire fogalma sincs róla, hogyan kell legálisan üzletet nyitni. Ez pedig szerintem sokaknak ismerős.

– […] Biztosan szeretnél egy ágyat meg öltözőasztalt.
– Nincs rá szükségem – mondta Viv. – Hozzászoktam a nehéz körülményekhez.
– Attól, hogy hozzászoktál, még nem kell ragaszkodnod valamihez.

A Legendás latték születése

A kávézó alapítása a könyv legszórakoztatóbb elemei közé tartozik. Én legalábbis sokkal jobban élveztem a történet első felét. Travis Baldree valami egészen abszurd mennyiségű részletet szentel annak, hogyan rakják helyre a berendezést, milyenek a polcok, és pontosan hogyan találják ki az első ital/étlapot. Ez a rész egyeseknek valószínűleg túl lassú, de tagadhatatlanul működik: tényleg olyan érzés, mintha egy ismerős kisvárosi kávézó alakulását látnánk, csak itt az egyik munkás hob, a másik szukkubusz, a harmadik pedig egy gyanúsan túl nagy és túl fekete macska.

Ez az aprólékosság adja meg a könyv cozy hangulatát. A hétköznapi teendők (takarítás, tesztkóstolás, dekoráció, vevők becsalogatása) olyan bájjal vannak megírva, hogy egyszer csak azon kapod magad:
basszus, én is akarok egy fantasy kávézót. Emellett a könyv Viv kétségein keresztül szépen mutatja be azokat a pillanatokat, amikor az ember azon gondolkozik, vajon működni fog e, és mi történik, ha kudarc lesz az egész.

Amikor csak olvasol róla, de érzed az illatokat

A könyv legerősebb oldala egyértelműen a hangulat. Baldree világát nem nagy eposzok tartják össze, hanem az, hogyan párolog a frissen főzött kávé, milyen illata van Gyűszű péksüteményeinek, és hogyan tölti meg a levegőt a latte édes aromája. A helyszín remekül hozza a kisváros „mindenki ismer mindenkit” életérzését. Látszik, hogy a szerző nem világmegváltó fantasy-eposzt akart írni, hanem alkalmat arra, hogy az olvasó egyszerűen belépjen egy kávézóba és jól érezze magát. Ez szerintem abszolút működik. Az egész talán úgy írható le a legjobban, hogy olvasás közben nem azon kell izgulni, hogy mikor támad egy élőholt hadsereg, hanem hogy vajon működni fog e a kávézó. Valljuk be, egy átlagos fantasy olvasó nem ehhez van szokva. Viszont szerintem szükség van ilyen hangulatú könyvekre is a piacon.

Viv sosem érzett még hasonló illatot. Mélyen beszippantotta: meleg titokzatosság, gazdag földillat, régi fa, megpörkölt dió és… béke.

Nem minden része működött ennyire

Ami sajnálatos, hogy szerintem a karakterek nagy része fájdalmasan kidolgozatlan marad. Az volt az érzésem, hogy mindenkinek van egy érdekes háttértörténete, amit aztán soha nem ismerünk meg. Pedig Tandri, Kal, Gyűszű vagy akár a madrigál simán elvinne a hátán egy-egy önálló fejezetet. A cozy hangulathoz persze illik, hogy nem ásunk túl mélyre, de azért néha jól esett volna, ha a karakterekből többet kapunk.

A másik negatívum a könyvbe erőltetett romantikus szál. Mert sajnos helyet kapott ez is, bár valahol a háttérben csak. Őszintén, számomra teljesen felesleges volt. Nem adott hozzá sokat a történethez, és ha ki is hagynánk, a könyv pont ugyanolyan jól működne. Ráadásul én az egész történet során, egyszer sem éreztem, hogy ilyen jellegű kémia lenne a két karakter között.

Egy-két apró konfliktus is helyet kap

Ez szerintem a könyv egy másik gyenge pontja, inkább a második felében kerül előtérbe. Számomra akár a Fennus féle, akár a mandrigál féle konfliktus olyan semmilyen volt. Ráadásul a mandrigál sem lett a végére olyan félelmetes gonosz. Amikor egy fenyegető alakot egy adag süti lekenyerez, az emberben gyorsan elolvad a feszültség. Cuki? Igen. Izgalmas? Nem igazán. Bár lehet csak az én elvárásaim voltak magasabbak, hiszen csak egy cozy fantasy-ról beszélünk. De azért erről mindenképp szerettem volna írni, mert aki egy kicsit több adrenalint keresne, az valószínűleg itt fogja a hiányérzetét megtalálni.

Mit ad ez a könyv? Egy szelet melegséget, de semmi többet

A Legendás latték története valójában az újrakezdésről szól. Arról, hogyan lehet hátat fordítani egy életnek, ami már nem szolgál minket, és hogyan lehet valami egészen mást építeni helyette. A múltról, amit el kell engedni. A barátokról, akiket menet közben találunk. És arról, hogy néha tényleg elég egy jó szív, egy jó ötlet ahhoz, hogy az élet megváltozzon. Ez a könyv inkább arra jó, hogy megállítsa a rohanást. Hogy egy kicsit lelassuljunk. Hogy megérezzük a bekuckózás őszi hangulatát. Mert bizony néha erre is szükség van.

Összegzés

A Legendás latték nálam nem érte el azt a hype-hullámot, amit körülötte láttam. Szerettem a hangulatát, imádtam Gyűszűt (de tényleg, könyörgöm, valaki írja meg a szakácskönyvét), és egészen biztos, hogy a kávézó illata még napokig ott maradt az orromban. De volt bennem egy kis hiányérzet is. Több történetet, mélyebb karaktereket vártam volna. Nem mondom, hogy ez nagy hibája a történetnek, de én másra készültem.

Ez a könyv azoknak fog igazán betalálni, akik éppen egy lassú, kedves, meleg történetre vágynak. Akik szeretnének pár órára elbújni a világ elől, és beülni egy fantasy kávézóba, ahol a vendégek kedvesek, van egy hatalmas macska és a bajok többnyire finom süteménnyel orvosolhatók. Őszi szusszanásnak tökéletes.

Készült egy előzmény Koponyák és könyvesboltok címmel. Ennek az elolvasását viszont már nem tervezem, de aki szerette ezt a könyvet, szerintem bátran vesse bele magát.  

Fülszöveg

Egy csésze kiváló, habkönnyű fantasy

Miután belefáradt az évtizedes hadakozásba, Viv, az ork barbár egy utolsó nagy balhé után maga mögött hagyja a harcosok életét, és szögre akasztja hű fegyvereit. Egy elfeledett legenda, egy mesés varázstárgy és vérmes reményei Fövenypart városába szólítják, terve pedig nem kevesebb, mint megnyitni ott a környék első kávézóját.

Ám egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz megvalósítani álmát, hogy a kardját kávéfőzőre cserélje, ugyanis nem csupán egy néhai barátból lett ellenség, hanem a város bűnöző alvilága is egyaránt kész keresztbe tenni az egykori harcosnőnek. Ahhoz, hogy végre valami maradandót építhessen nyugalomból és fincsi tejhabból, Vivnek új társakra, új megoldásokra, de legfőképpen új gondolkodásmódra lesz szüksége…

Travis Baldree a videójátékok világából érkezett, olyan játékok fűződnek a nevéhez, mint a Torchlight. Első regénye, a Legendás latték klasszikus sikertörténet: először magánkiadásban jelent meg, és olyan népszerű lett, hogy azonnal lecsapott rá egy nagy kiadó. A magyar kiadás tartalmazza a bónusz eredettörténetet is.