Gyülekező árnyak (A mágia árnyalatai 2.)

Izgatottan vártam, hogyan folytatódik Kell és Lina története. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a második kötetnek az lesz a legnagyobb erőssége (és egyben a legnagyobb korlátja is), hogy a hangulat és a karakterek fejlődése dominál, miközben a cselekmény jó részét az Essen Tasch, a nagy mágusviadal tölti ki. A történetszál pedig minimálisat mozdul csak előre.

Az Egy sötétebb mágia feszes, sötét és veszélyes világából egyszer csak egy valamivel könnyedebb, lassabb, karakterközpontú terepre kerülünk ezzel a könnyvel. Ez egyszerre volt kellemes és kicsit csalódást keltő élmény. Egy ilyen tipikus átvezető kötet lesz a nyitó és a záró rész között. Sok minden történik, és mégis olyan érzésem volt, mintha valójában nem történt volna elég. Az utolsó oldalakat leszámítva, mert ott viszont beindultak az események. Illetve ékes példát kaptunk, hogyan lesz egy kedvelt karakter a valaha volt egyik legidegesítőbb egyik kötetről a másikra.

Vegyük fel a fonalat az első rész után

A történet négy hónappal az első kötet eseményei után indul, és ezt a négy hónapot Schwab nagyon tudatosan kezeli: mintha mindenkiben maradt volna valami feldolgozatlan feszültség, ami lassan oldódik vagy éppen még mélyebbre rakódik. Az atmoszféra kevésbé sötét, mint az előző részben, számomra most ennek egy kicsit könnyedebb fantasy hangulatot nyújt. A Londonok közötti mágiaviszonyok továbbra is izgalmasak: Vörös London vibrál, él, ünneplőbe öltözik, miközben Fehér Londont kevesebb érdekességgel járjuk körbe, pedig papíron ez lenne a legsötétebb helyszín, ami a legtöbb fenyegetést hordozza magában. Csakhogy a történet fókusza most máshol van.

A világépítés viszont továbbra is erős: sokkal többet látunk Vörös London társadalmából, politikájából, a mágusok erejéből, a nemzetek közti dinamikából. Ez nagyon értékes vonal, csak éppen nem húz át eleget a fő cselekményszálra.

A várakozás túl sok teret enged a kérdéseknek és kétségeknek. Gyengíti az ember elszántságát…

Kell továbbra is a kedvencem

Ha az első részben arról beszéltünk, hogy Kell identitásválsága jól felépített és őszinte, akkor itt ez a kérdéskör egy fokkal még mélyebbre csúszik. A Maresh-házban betöltött szerepe továbbra is kényes: ő a királyi család szinte tagja, és mégsem. Nélkülözhetetlen, de egyben veszélyforrás.

A királyi ház reakciója rá és a Rhynak okozott következményekre számomra kifejezetten fájt. A szeretet és a családi kötődés helyett itt elsősorban félelmet és kontrollt látunk. Olyasmit, amitől Kell még jobban bezárkózik. Engem ez a bánásmód rettenetesen zavart, hiszen csak visszahozta a fiúkat a halálból. Ráadásul egy olyan eseménysorozat okozta a halálát, amire Kell-nek nem volt ráhatása. Csak reagált, és segített. Másban viszont hibázott? Abszolút. De nem volt sokkal másabb hiba, mint amit Rhy is elkövetett.

Rhy végre érdekesebbé válik

Az egyik legnagyobb pozitívum számomra, hogy Rhy végre kibontakozik. Az első kötetben inkább önző mellékszereplő, itt viszont valós, önálló szálat kap, a saját démonaival, az önvádjával, és nála is felmerül egy kis identitáskeresés. Rhy ebben a részben sokkal érdekesebb és érettebb, mint korábban. A halálközeli élmény utóhatása meg is teszi a dolgát. A humoros, könnyed jelenetei szépen ellensúlyozzák Kell komorságát, miközben jó pár fájdalmas pillanatot is ő visz a kötetbe.

Annak nagyon örülök, hogy a Rhy-Kell dinamika sokkal több teret kap végre. Egyrészt ez a testvéri dinamika nagyon jót tesz a történetnek. Másrészt az egymás életéhez kötött lét súlya feszültséget teremt.

Lina esetében visszalépés történet

Lina ebben a részben a korábbi szimpátiámat teljesen elvesztette. Azóta is, ha valaki azt kéri, hogy az összes olvasmányom szereplői közül bökjek rá a legidegesítőbbre, az ő neve ugrik be először (Violet Sorrengail a következő). Az első észrevételem, hogy tipikus „pick me girl” lett. Ezt nem is részletezném tovább.

A második észrevételem Lina karaktere túl sok „mindenre képes, mindenkinél ügyesebb” jellegű jelenetet kap, miközben a motivációit nehéz komolyan venni. Vannak neki egyáltalán? Az, hogy négy hónap alatt ilyen mértékű mágikus tudásra tett szert, az számomra hihetetlen, hiszen nem áll mögötte munka, vereség, tanulás, csak eredmény. Eközben megjelenik, hogy más mágusokat évtizedekig képeznek.

– Mondták már valaha, hogy túl ravasz vagy a saját javadra?
– Túl ravasz. Túl hangos. Túl vakmerő. Már mindet hallottam. Csoda, hogy még élek.

Ugyanakkor vannak jó pillanatai is. Főleg, amikor Alucarddal ugratják egymást. Mondjuk ez szerintem inkább Alucard érdeme, mert Kell és közte is jól működik a dinamika. De Lina esetében már ez a sok menekülés sok. Majdnem letéptem az arcom, amikor látszik milyen jól kijön a legénységgel, befogadták, majd azon gondolkozik, hogy ez túl jó, inkább innen is lelép a manóba…

Alucardnak egyébként nem tervezek külön szekciót, szóval ide a végére annyit emelnék ki róla, hogy ő a könyv egyik legnagyobb nyeresége.

Essen Tasch: A viadal, ami látványos, csak épp nem viszi előre a történetet

Az Elemek Viadala körül forog a második rész legtöbb eseménye. A verseny ötlete remek, a megvalósítás izgalmas, vizuálisan erős és szórakoztató. A maszkok, az álnevek, a mágikus összecsapások és a rejtett identitások tényleg hozzák a fesztiválszerű érzést. A viadal túl nagy szeletet kap a könyvben, miközben a valódi konfliktus (Fehér London politikai változásai, a mágia felébredése) háttérbe szorul. Szép is, jó is, csak túl sok. És ez is az, ami miatt inkább átvezető kötetnek érzem. Kicsit azt hozza, mint amikor a sorozatoknak is van ilyen éneklős, fura töltelékepizódja.

Szerintem ennek is köszönhető, hogy sokkal lassabb a tempó az első részhez képest. Ez a fajta lassú építkezés működhetett volna, ha a fő konfliktus nem csak az utolsó fejezetekben robban be.
De amikor beindul? Hát, akkor aztán tényleg beindul. Az utolsó részek olyan tempóváltást hoznak, hogy konkrétan kapkodtam a fejemet. Az utolsó fejezetekben kő kövön nem marad. A függővég pedig olyan durva, hogy lehetetlen nem azonnal nyúlni a harmadik könyvért. Ha valami igazán emlékezetes ebből a részből, az pontosan ez a lezárás.

A kihagyott lehetőség

Észrevehetted, hogy keveset írtam a többi Londonról. Nem véletlen. Az Elemek Viadala kapta a legnagyobb fókuszt az egész történet során, pedig Fehér Londonban is volt esemény bőven ezzel párhuzamosan. A Fehér Londonban játszódó fejezetek papíron a kötet legsötétebb, legfontosabb részei lennének, hiszen itt indul meg a történet igazi fő szála: a hatalom újraéledése, az új vezető, a Vörös London felé irányuló fenyegetés.

Viszont az történt, hogy ezek a fejezetek roppant unalmasra sikerültek. Egyszerűen kevés volt, nem kötötte le a figyelmemet. Szenvedésnek éreztem az egészet. Mégis: ezek a fejezetek alapozzák meg a harmadik kötet teljes konfliktusát, és ezért utólag sokkal fontosabbnak tűnnek, mint olvasás közben.

Zárógondolatok

A Gyülekező árnyak egy láthatóan építkező, lassú, hangulat- és karakterközpontú második rész. Sokkal könnyedebb, kevésbé sötét. Néha túl hosszú is ahhoz képest, hogy mennyi történik benne. Annak ellenére, hogy a cselekmény lassabb, Schwab stílusa továbbra is meggyőző. Remek dialógusai vannak, és a karakterek közti dinamika sokkal jobb, mint az első részben.

Attól függetlenül, hogy átvezető résznek érződik, nagyon fontos szerepe van, hiszen felépíti a harmadik rész konfliktusát. Emellett a szereplőket is jobban felépíti, mint az első részben (vagy lerombolja Lina esetében). Ez egy profi módon megírt második rész, ami gyilkos függővéggel fejeződik be. Nagyon élvezetes volt, de érződött rajta, hogy ez még nem a nagy robbanás, csak a vihar előtti, lassan gyülekező csend.

---

Fülszöveg

Kell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.
Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…