Egy sötétebb mágia (A mágia árnyalatai 1.)

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész sorozat évekig állt a polcomon anélkül, hogy egyszer is kinyitottam volna. Év elején rászántam magam az Egy sötétebb mágia olvasására, majd 30 oldal után letettem. Rossz időzítés, rossz hangulat, ki tudja. De nem hagyott nyugodni, sokan mondják, hogy V. E. Schwab zseniális, szóval nyáron ismét rá esett a választásom. viszont innentől már nem volt visszaút. A mágia árnyalatai trilógia részeit egymás után olvastam végig. Szépen, lassan, de következetesen beszippantott a négy London világa. Ez egy tudatosan felépített, erősen hangulat- és világközpontú fantasy regény remek stílussal, megnyerő karakterekkel és izgalmas mágiával.

Az alapötlet fantasztikus

Az alapfelállás első ránézésre egyszerű: van négy Londonunk. Szürke, Vörös, Fehér és a lezárt Fekete, amelyek nem párhuzamos utcákként, hanem egymástól független, önálló világokként léteznek. Ami összeköti őket, az egyrészt a város neve, másrészt a mágia jelenléte (vagy éppen hiánya). És ott van Kell, az antari, a ritka vérmágus, aki szó szerint ajtót tud nyitni egyik világból a másikba.

Schwab E/3 elbeszélést használ, szerintem ez mindenképpen előnyére vált a történetnek. Ráadásul nem önti ránk az információkat az első pár oldalon, hogy minél hamarabb megmagyarázza a világokat, inkább fokozatosan adagol mindent. A mágiarendszer több rétegben működik: van a „hétköznapi” mágia, és van a vérmágia, ami egy kifejezetten ritka adottság (esetünkben a négy Londonra jut összesen két ilyen mágus, vagyis antari). A mágiahasználat szabályai is egyértelműek.

Az egész sorozatról elmondható, hogy egy nagyszerűen megalkotott fantasy, amelynek a legnagyobb erőssége a koncepció és a világ. Én konkrétan már attól boldog voltam, hogy a mágia végre tényleg formálja a város napi életét, és nem csak néhány látványos jelenet kedvéért van bedobva.

A négy London

Ami igazán jól működött, az a négy London atmoszférája. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyikben több a mágia, a másikban kevesebb: mindegyiknek saját szaga, színe, hőmérséklete van. Vegyük őket sorban. Szürke London a mi (nagyjából viktoriánus) Londonunk, ahol mágia nélkül élnek az emberek. Amit tud: füst, szmog, bűnözés, penészes sikátorok. Ezzel szemben Vörös Londonban a mágia olyan természetesen áramlik, mint a vér az erekben. Színek, fények, valamiféle egészséges egyensúly. A mágia teljes mértékben a mindennapi élet része. Fehér London egy kiszáradt, kiéheztetett világ, ahol a mágiáért harapni, ölni, falni kell. Minden rideg, kicsit éhes és kicsit veszélyesen üres. Végül pedig ott van Fekete London, egy figyelmeztető mese arról, mi történik, ha a mágia veszi át az irányítást az emberek fölött. Schwab elképesztően jól mutatja meg ezen a négy világon keresztül, hogyan tükrözi vissza a társadalom a mágiához való viszonyát (vagy fordítva).

Kell rendszerint örömmel konstatálta, hogy kellemes az illata, még ha ő maga nem is érzi. Ő csak Szürke London szagát (füst) és Fehér Londonét (vér) érzékelte: számára Vörös London egyszerűen otthonillatú volt.

Lassú hömpölygésből mágiavihar

Ha valakitől azt hallottad, hogy az eleje lassú, akkor hidd el neki. Valóban az. A könyv első felében követjük Kell utazásait a különböző Londonok között, nézelődünk, ismerkedünk a szabályokkal, csípünk el apró utalásokat a múlt nagy katasztrófájára. Viszont ez a fajta lassú hömpölygés nem idegesítő, hanem kifejezetten jólesik. Minden fejezetnél azt éreztem, hogy megállhatok egy pillanatra, körbenézhetek, és szinte hallom, ahogy a Vörös London folyója mágiával telten zubog, míg Szürke Londonban maximum a kocsik zörgését kapom. De ne aggódj, mert a közepénél viszont beüt a káosz: onnantól harc, menekülés, vér, mágia és minden, ami egy jó urban fantasynak jól áll.

Nálam a váltópont egyértelműen az volt, amikor Lina és Kell útjai keresztezik egymást. Onnantól mintha valaki feljebb csavarta volna a tempót: a rossz döntések, a sötét ereklye és a Fekete Londonból szivárgó mágia olyan spirált indítanak el, amiből már nincs visszaút. Nincs ugyan tele csavarokkal, de a feszültség szépen kúszik felfelé, és a végére már bőven akadnak olyan jelenetek, ahol konkrétan szorítottam a könyvet.

Kell: az antari, aki hiába keresi a helyét négy világban

Kell a klasszikus főhős. Nagyon szerettem végig, ő az a búskomorabb típus. Sokszor együtt tudtam vele érezni, ahogy egyes szituációkban a homlokát ráncolta. Antariként különleges, ritka és félelmetes: a vérével ajtókat nyit, üzeneteket hord a királyi udvarok között, miközben mellékállásban csempészkedik, mert ő sem immunis a tiltott tárgyak romantikájára.

Nagyon szerettem, ahogy a könyv a helykeresését ábrázolja. A Vörös London királyi családja gyakorlatilag örökbefogadta: ott nőtt fel Rhy mellett, mégsem érzi magát igazán Mareshnek, miközben a származása körül sűrű, kényelmetlen köd lebeg. Szerintem ritkán találkozni fantasy-ban ennyire tudatosan felépített identitás-válsággal.

Kell ereje és hibái nagyon jól kiegyensúlyozzák egymást. Igen, veszélyesen erős, de messze nem legyőzhetetlen: elvéti a lépést, rosszul ítéli meg az embereket, beleáll olyan döntésekbe, amelyeknek nagyon is húsbavágó következményei vannak. Schwab egyáltalán nem kíméli a karaktert.

Ahol kicsit keveselltem a mélységet, az a Rhy-hoz fűződő kapcsolata. Érezzük, hogy nagyon mély, nagyon erős kötelék van közöttük (Kell olyan áldozatokra is képes érte, amelyektől az olvasóban is meghűl a vér), de a miértekre, a kapcsolat gyökerére kevés konkrétumot kapunk. Rhy ráadásul inkább kicsit önző, felelőtlen hercegnek hat, mint olyasvalakinek, akire gondolkodás nélkül rátennéd az életedet.

Lina Bard: a Szürke London legszemtelenebb tolvaja

Lina Bard a tipikusan olyan karakter, aki vagy az első jelenetétől kezdve a szíved csücske lesz, vagy soha nem fogod bírni. Nálam az előbbi történt. Egy szürke londoni zsebtolvaj, aki olyan természetességgel nyúl mások zsebébe, mint ahogy más az órájára pillant. A legnagyobb vágya pedig, hogy egyszer kalózhajón szelje a tengereket, ahelyett, hogy a mocskos utcákon próbálna életben maradni. Ő egy tipikusan erős női karakter. Makacs, vakmerő, néha ostobán kockáztat, de mindig van benne annyi lelemény, hogy valahogy kimásszon a bajból.

A tétovázás a helyzeti előny halála.

És amiért külön hálás voltam: kettejük kapcsolata ebben a kötetben nem csúszik át romantikába. Vannak köztük szikrák, feszültség, csipkelődés, de ez sokkal inkább bajtársi, semmint szerelmi jellegű. Felüdülés volt egy olyan fantasy-t olvasni, ahol a férfi és a női főszereplő figyelme nagy részét nem egymás szeme, hanem az éppen közeledő mágikus katasztrófa köti le.

A történet maga is kicsit sötétebb

Az Egy sötétebb mágia nem kimondottan könnyed esti olvasmány. Van benne vér, halál, megszállás, és olyan pillanatok, amikor a mágia szó szerint szétmarja az embereket. Viszont egy kis fényt mindig hagy a sötétségben. Schwab egyik nagy erőssége, hogy úgy beszél a hatalomról és annak árával való játszadozásról, hogy közben végig marad tere a reménynek: mindig van egy ajtó, ami kinyitható, egy döntés, ahol még vissza lehet fordulni. Egy 2023-as interjúban ő maga is kiemelte, hogy az egész sorozatban a hatalom különböző formáit és következményeit boncolgatja: mit tesz velünk, ha megkapjuk, ha elveszítjük, vagy ha mások csupán eszköznek tekintenek minket a saját hatalmi játszmáikban.

A könyv egyik erőssége szerintem, hogy elgondolkodtat azon, meddig mennél el valakiért, akit szeretsz, akkor is, ha nagyon nem biztos, hogy megérdemli.

„Csak” egy bevezető kötet, de a legjobb értelemben

Részben igaz, hogy az Egy sötétebb mágia kicsit olyan, mintha egy hosszú prológust olvasnánk: egy önmagában is élvezhető, kerek kalandot, amire közben nagyon látványosan rákerül a trilógia címke. A könyv leginkább világ- és szereplőbemutató, és emiatt a cselekmény egyszerűbb, mint amire a koncepció alapján számítanánk, de közben pont ettől ébred fel az igény, hogy a következő részeket is azonnal kézbe vegyük.

Nem mondom, hogy nincs ebben igazság: nálam is erősebb volt a világ és a hangulat lenyomata, mint a konkrét fordulatoké. De itt jön a nagy de: egyrészt az első kötet önmagában is lezárt történetet ad (a fekete mágia-fenyegetést tekintve mindenképp), másrészt ritkán találkozom ennyire „kész” világérzettel már az első részben. Ha ez tényleg „csak” a prológus, akkor nagyon szép kilátásaink vannak a további kötetekre.

Zárógondolatok

Az Egy sötétebb mágia nekem pont az a könyv volt, ami emlékeztetett rá, miért szeretek beleesni egy-egy jól felépített fantasy világba: nem a csavarok mennyisége miatt, hanem mert hetek múlva is pontosan tudom, milyen hideg a Fehér London levegője, mennyire édes a Vörös London mágiával telt illata, és milyen jó érzés volt Kell és Lina kalandjait olvasni. Ha te is ilyen jellegű fantasy-ta vágysz, akkor biztosan imádni fogod.

---

Fülszöveg

A mágikus apokalipszis után több részre hasad az univerzum. Kell herceg egy különös utazó, egy antari, aki képes eljutni az egymástól elzárt világokba: Szürke, Vörös és Fehér Londonba. Ezek a városok akkor sem különbözhetnének jobban, ha más-más földrészen lennének, de igazából nem földrajzi távolság van köztük, hanem dimenzióbeli.

A trilógia első kötetében Kell herceg Vörös London vidám színekkel teli utcáit gyakran elhagyja Szürke London bűnözés fertőzte sikátoraiért és Fehér London hideg sivárságáért. Mágikus képességét sokan irigylik, miközben üzeneteket szállít a világok között. Egyik útja során veszélyes kalandba bonyolódik, és egy sötét mágia fenyegetésével kell megküzdenie. A pusztító erő abból a Fekete Londonból származik, melyet védekezésképp elzártak a mindörökre az emberi létezés terei elől. Kell nem menekülhet a gonosz hatalmától, de szerencsére társa akad a küzdelemben: a Szürke Londonból származó fiatal tolvaj lány, Lina.