A fényigéző (A mágia árnyalatai 3.)

Az előző rész záró képei után egyenesen kötelező volt rögtön folytatni, ennek ellenére az első napokban valamiért nehezen találtam vissza ebbe a világba. Szóval az elején nagyon lassan haladtam, de végül sikerült visszarázódnom. És mi történik a trilógia lezárásában? Schwab több fronton indít konfliktust, és a Gyülekező árnyak után itt már hirtelen rengeteg esemény zajlik, több szálon. De a ritmus feszes, a tét hatalmas, a hangulat pedig újra hozza azt a sűrű, sötét, fojtott erőt, amely miatt az első rész annyira jól működött. Számomra A fényigéző ismét egy izgalmas olvasmány volt.

A második rész lezárása nagyot ütött

A Gyülekező árnyak kegyetlen lezárást kapott: Kell fogságba esett Fehér Londonban, Rhy pedig haldoklott. A második és a harmadik rész eseményei között konkrétan egy perc nem telik el, a történet ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt. A tempó ebből kifolyólag továbbra is zakatol, nincs felvezetés, nincs idő hagyva a visszarázódásra. Az események elindulnak, és az elejétől érezni, hogy ezúttal tényleg mindenki veszélyben van. A tét nemcsak nagyobb, hanem személyesebb is. A mágia nem csupán körülveszi a szereplőket, hanem bekúszik közéjük, a gondolataikba szivárog, eltorzítja őket vagy éppen felfedi azt, amit eddig rejtegettek.

A karakterek még emberibbek lettek

Az előző rész bejegyzésében kitértem arra, hogy az a kötet inkább a karakterépítésről szólt. A befejező rész olvasása közben jöttem rá, hogy erre szükség volt, mert emiatt működik itt már olyan zseniálisan a szereplők közötti dinamika. Tehát amiben szerintem ez a könyv minden kétséget kizáróan nagyon erős, az a karakterkapcsolatok mélysége. Kell és Rhy kapcsolata továbbra is a sorozat érzelmi központja. Rhy végre azt az alakot ölti magára, amiről már az első kötet óta érzni benne van: érett, felelős, megtört, mégis elszánt. Sokszor fájdalmas nézni, ahogy próbálja magát kiragadni abból a szerepből, amit a környezete akar ráhúzni, és helyette megtalálni a sajátját.

Emellett továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Alucard Emery olyan karakter, aki könnyedén ellopja a jeleneteket. Humora, könnyedsége, fájdalma, valamint a Rhy iránti lojalitása és bűntudata olyan kombináció, ami kifejezetten jól működik ebben a történetben. Ő az egyik legkiforrottabb figura A mágia árnyalatai sorozatban. És ő az, aki mellett Lina borzalmas jelleme kevésbé tűnik idegesítőnek.

Kell múltjáról sajnos nem derül ki semmi

Az író ebben a részben foglalkozik a legtöbbet Kell örökbefogadása körüli bizonytalansággal és az antari mivolta miatti elszigeteltséggel. Ennek ellenére mégsem tudunk meg fontos részleteket. Hogy miért? Schwab úgy dönt, hogy a múltja rejtély marad, mert Kell maga sem kíváncsi rá. Remek. Végül is miért akarna bárki többet megtudni az egyik főszereplőről? De hát ki vagyok én, hogy válaszokat reméljek. Pedig annyira sokszor és sokféleképpen vezette fel ezt a szálat a történet, hogy természetes volt a várakozás. Mindegy, túlteszem magam azon, hogy enélkül az információ nélkül kellett befejeznem a sorozatot.  

Az igazi családod.
De vajon mit jelentett ez? Az a családja, akik közé született, vagy akik befogadták? Vajon többet nyomott-e a latban élete első néhány éve, mint a többi?

Egyébként Kell továbbra is a kedvenc karakterem volt a könyvben. Emiatt viszont kicsit csalódott is vagyok, ugyanis kevésbé áll a történet fókuszában, mint szeretném. Egy ilyen kaliberű főhős bőven elbírta volna a történet jelentős részét, de a kötet annyira széthúz a sok nézőpont között, hogy Kell szerepe területileg csökken. Úgy éreztem, hogy Linából túl sok, amit kapunk, Kell-ből pedig túl kevés.

Akit nem tudtam megszeretni

Ha már szóba hoztam, meg is érkeztünk a valaha volt legidegesítőbb karakterhez: Linához. Az önfejűsége továbbra is bosszantó. Nem bírom elviselni ezt az ő mindent jobban tud mindenkinél stílusát. A harmadik rész hoz benne némi fejlődést, de ettől még mindig egy hullámzó, néha szándékosan szembemenő karakter marad. Ráadásul nem tudom, hogy mások, hogy vannak vele, de szerintem a Kell-lel való romantika egyszerűen nem működik. Őszintén reméltem, hogy Schwab végül szakít ezzel az iránnyal. A kettőjük közti „kémia” igencsak halvány. Mondhatjuk azt is, hogy semmilyen.

Kell egyszerűen megér egy jobb karakterívet, Lina pedig megérdemelné, hogy ne egy romantikus szál tartsa össze. Viszont amit Lina ebben a kötetben végre jól hoz, az maga a túlélési ösztöne: a csibészes harcos oldala újra működik, mint az első könyvben, és ez sokat javított az összképen.

Rengeteg esemény volt egybezsúfolva

A Gyülekező árnyak egyik fő gondja az volt, hogy kevés dolog történt benne. A fényigéző pedig ennek az ellenkezője. Kicsit az volt az érzésem, hogy Schwab mindent is ebben a részben próbált elhelyezni: a mágikus járványt, a lázadást, Osaront, a tengeri kalandokat, a személyes drámákat, az élet-halál harcokat. Egy kicsit káoszosnak tűnik így elsőre, de ezek az események szépen épülnek egymásra.

A mítoszokban a hős túléli a megpróbáltatásokat. A gonosz legyőzetik.
A világ rendje helyreáll. Olykor ünnepelnek, máskor gyászolnak. Az élők eltemetik a holtakat, majd továbblépnek. Semmi nem változik. Minden más lesz.

Ami a személyes észrevételem, hogy maga a lázadás akár az előző részben is elférhetett volna. Ott bőven lett volna még hely ennek a kibontakoztatására. A másik problémám pedig az volt, hogy a többi London csak úgy lógott a levegőben. Szürke London szála önmagában nem tartogatott izgalmakat. A végkifejlett miatt értem miért volt rá szükség, de akkor sem zajlottak ott kiemelkedő események.

És mit éreztem olvasás közben?

Azt hiszem, ami igazán megmarad bennem ebből a lezárásból, az nem is feltétlenül a csaták vagy a világ sorsa, bár kétségkívül, ez is nagyon izgalmas volt. Ezek mellé jött az a furcsa, keserédes hangulat, amely végig kísérte az olvasást. A trilógia itt ér össze igazán: az első rész felfedezése, a második rész lassú építkezése és ez a végső, daráló tempójú zárás egy olyan ívet alkot, amelyben mindenki egy kicsit megtörik, kicsit szétesik, majd valahogy mégis összerakja magát. Ez a rész igazából arról is szól, hogy az emberek mit tesznek, ha minden szétesik körülöttük. A hősiesség itt nem azt jelenti, hogy valaki legyőzi a sötétséget, hanem azt, hogy vállalja a veszteséget is, ami ezzel jár.

Szerettem ezt a sorozatot. A karakterábrázolást nem győzöm dicsérni. Zseniális volt, ahogy azt éreztette: minden döntés mögött ott van az előző részek súlya. Hogy a karakterek viselik a múltjuk terheit. A szereplők rengeteg fájdalmat éltek át a trilógia során. A befejezés pedig egy keserédes hangulatot hagyott bennem, hiszen annak ellenére, hogy nem írtam róla a komoly spoilerek elkerülése végett: Holland is meg tudta kedveltetni magát a harmadik rész során.

Zárógondolatok

A fényigéző szerintem méltó lezárása a trilógiának. Vannak hibái, hiszen kifejezetten sok kihagyott lehetőség húzódik benne. Én ugyan Kell múltjának hiányát emeltem ki inkább a bejegyzésben, de ne felejtsük el, hogy Linával kapcsolatban sem derült ki ezügyben semmi. Viszont ennek ellenére is nagyon szerettem, és szerintem joggal érdemli meg az 5 csillagot.

Amit ez a könyv végül ad, az egy érzelmileg teljes, feszült, sodró, drámai lezárás. Olyan befejezés, amely méltó az első kötethez, és helyreteszi a második rész lomhább lendületét. Egy olyan finálét kaptunk, amely lezárja a szálakat, miközben nyitva hagyja a világot arra az esetre, ha egyszer vissza akarnánk ide térni.

---

Fülszöveg

Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük.

A Mágia Árnyalatai trilógia magával ragadó fináléjában eldől a négy mágikus London közötti küzdelem.