Hétköznapi szörnyetegek

Mivel egy komorabb hangulatú könyvre vágytam, úgy döntöttem, hogy J. M. Miro Hétköznapi szörnyetegek című kötetét veszem kézbe. Ha már bele akarok merülni a viktoriánus éjszaka sötétjébe, tegyem azt stílusosan: különleges gyerekekkel, titkos intézettel és egy olyan atmoszférával, ami már az első oldalon megfogja az embert. A lendületes kezdés után már csak az volt a kérdés, hogy a történet végig tudja e tartani ezt a varázst.

A viktoriánus sötétség csábítása

Sejtettem, hogy a Hétköznapi szörnyetegek nem egy könnyed falat lesz: több idősík, rengeteg karakter és még annál is több félelem, ami a lapokra van préselve. Ehhez képest az első száz oldal roppant gyorsan lecsúszott. A történet első fele teljesen beszippantott, a hangulata nagyon tetszett, és érdekelt merre fog kifutni az egész.

Igazából az atmoszféra fogott meg legelőször. A viktoriánus kor sötét, misztikus közege eleve gyengém, de J. M. Miro ezt teljes gőzzel kihasználja: mintha a gázlámpák fénye önmagában is titkokat susogna, mintha az éjszakai utcák falai között tényleg lapulna valami túlvilági. Az ilyen közeg engem automatikusan megvesz kilóra, tehát ezúttal sem volt ez másképp. De azt már a Gothikana olvasása során megtanultam, hogy önmagában a jó közeg egy könyv esetében kevés.

Különleges gyerekek egy különösen baljós világban

A történet központi eleme a „tehetségek” létezése: olyan különleges képességű gyerekek, akik valami megmagyarázhatatlan adottsággal jönnek a világra. Kék fény, öngyógyítás, láthatatlanná válás. Igen, jól érzed Te is a párhuzamot: mintha egy viktoriánus X-men alternatív valóságában járnánk, ahol furcsa emberek titkos intézetet működtetnek Skócia fagyos hegycsúcsai között.

A félelem azt jelenti, hogy a fejed óvatosságra inti a szívedet. Nem rossz dolog. Az a fontos, hogy mit teszel, amikor félsz.

Itt találkozik egymással a két főszereplő is: Marlowe és Charlie. Marlowe az első pillanatban belopja magát az olvasó szívébe. Titokzatos, sebezhető, szeretetreméltó, és valahogy úgy simul a történetbe, mint egy apró, de erős pont, akit mindenki védelmezni akar. Charlie pedig egyfajta érzelmi kötőanyag Marlowe mellett. A kettősük dinamikáját nehéz nem szeretni: ott van benne a testvériség és a bajtársiasság.

Az intézet többi lakója, a professzor, a rejtélyes múltú gyerekek, mind hozzátesznek a történethez. Igen, sok a szereplő. Igen, rengeteg szál fut párhuzamosan. De ez számomra nemhogy terhes nem volt, hanem élveztem, hogy egy kicsit oda kell figyelni. Sőt: kifejezetten tetszett, hogy Miro nem rág mindent az olvasó szájába. A problémám nem is a komplexitással volt, más oka volt annak, hogy a kezdeti lelkesedés olvasás közben kifulladt. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

És a világ mit kezd a különleges gyerekekkel?

A regény egyik legerősebb felütése, hogy mennyire őszintén ábrázolja: az emberek valójában semmit nem tudnak kezdeni a különleges gyerekekkel. Vagyis ez nem teljesen igaz, hiszen arra is kapunk példát, amikor sajnos úgy érzik, hogy tudnak mit kezdeni velük… Ezt Charlie története mutatja be igazán: egy fiú, akinek öngyógyító képessége nem azt jelenti, hogy biztonságban van, hanem épp ellenkezőleg: önmaguk szórakoztatására fogva tartják, bántják, és kísérleteznek, hogy mi az, amit még kibír. Ez a fajta kegyetlenség iszonyúan emberi, és nagyon is valószerű. Közben persze felvillan a másik oldal is. Azoké, akik a másság mögött mégis gyereket látnak, és nem egy fenyegetést. A félelem, a félreértés és a bizonytalanság állandóan jelen van körülöttük, és emiatt ezek a gyerekek sokszor elszigetelődnek vagy kiszolgáltatottá válnak.

Néha elgondolkozott, hogyan lehetséges, hogy a testén minden seb begyógyul, de az igazi fájdalom, ott legbelül, sosem múlik.

A könyv első felét imádtam

Mint ahogy azt már írtam, a regény első fele kifejezetten jó volt. Nagyon jól meg lett alapozva a hangulat, létre lett hozva egy izgalmas közeg. Remekül volt megírva a környezet: a tájak, a városok és az intézet. Miro remekül használja a korszak sajátosságait: az utcák mocskát, az ipari forradalom árnyait, az emberi félelmeket, amelyek a tudomány és a természetfeletti határán lebegnek. A tehetségek létezése tökéletesen illik ebbe a sötét, kicsit rideg világba. És őszintén? Az első 200 oldalon semmi panaszom nem volt. Ez a könyv pontosan az a fajta dark fantasy, amit nagyon szeretek.

Félúton kifulladt sajnos

És akkor itt kezdek bele abba, hogy mégis mi volt a baj. A regény közepe felé valahol elveszett az a lendület, ami addig könnyedén vitt előre. A tempó érezhetően lelassul. A fejezetek hosszabbodnak, a jelenetek egyre inkább rímelnek egymásra, mintha ugyanazokat az érzelmi köröket futnánk újra és újra. Nem arról van szó, hogy követhetetlen lenne. Egyáltalán nem. Sokkal inkább arról, hogy a cselekmény megtorpan: nem halad, hanem cammog, néha pedig úgy tűnik, maga sem tudja, merre szeretné tovább vinni az olvasót.

Persze, érdekelt, hogy mi lesz a történet vége, viszont számomra ezen a ponton a könyv már túlírtnak érződött inkább. A szerző láthatóan minden részletet ki akar bontani, de közben épp az vész el, ami az elején működött: a feszesség.

A másik negatívum, hogy abszolút kiszámítható volt a végkifejlett. A nagy fordulatokat már korábban sejteni lehetett. Egy ilyen könyvnél én vártam volna valami nagyobb ívű csattanót.

Mi hiányzott még?

Így elsőre azt tudnám mondani, hogy leginkább az intézet mindennapjai. Cairndale koncepciója zseniális, de túl keveset látunk belőle. A gyerekek közti dinamika, a tehetségek használata, az intézet működése: mind olyan részlet, amit szívesen olvastam volna még. Sajnálom, hogy ez a 600 oldalba nem fért bele.

Emellett a horror címkét is kicsit túlzásnak éreztem. Persze, halványan megjelenik, de nem válik uralkodóvá. Maga a sötét közeg és a lények rémisztő egyveleget alkotnak ugyan, de nekem ez még inkább dark fantasy volt, mint horror. Emiatt viszont azoknak ajánlom, akik esetleg a horror címke miatt nem vágtak bele eddig.

A könyv nem hétköznapi, de nem is kiemelkedően jó

A Hétköznapi szörnyetegek egy nagy lélegzetű, sötét, viktoriánus fantasy, amelynek vannak döccenői, tempóbeli hullámvölgyei és túlírt pillanatai. Mégis: hatalmas világot mozgat, összetett karaktereket, és olyan atmoszférát teremt, amibe én nagyon könnyen belefeledkeztem. Szerettem a hangulatát, szerettem a világát, de összességében mégsem érzem kiemelkedőnek. Egy jó regény, amiben több is lehetett volna. A folytatást még nem tudom, hogy el fogom e olvasni, valószínűleg majd rászánom magam, hiszen kifejezetten rossz könyvek folytatását is megnéztem már puszta kíváncsiságból. Mindenesetre, ha beszereztem a folytatást, megírom Nektek az ajánlót is.

Fülszöveg

1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk – egy férfi, akiből korom és sötétség árad.

A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst.

Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét – ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.