A csonthárfa dala

Van valami különösen nyugtalanító abban, amikor egy történet azzal indul, hogy egy család valamikor régen alkut kötött a tengerrel. Mert az ilyen alkuk általában nem arról szólnak, hogy mindenki boldogan él tovább. Inkább arról, hogy generációkon át fizetik az árát.  A csonthárfa dala pedig pontosan erről szól. Egy sötét, baljós hangulatú gótikus fantasy, amelyben sellők, boszorkányság, családi legendák és nagyon régi bűnök keverednek össze egy olyan történetben, ami egyszerre tündérmese és horror.

Egy család, amely mindenét a tengernek köszönheti

A történet középpontjában Miren O’Malley áll, egy valaha hatalmas, mára inkább hanyatló család mondhatjuk utolsó tagja, mivel az idős nagyszüleivel él. Az O’Malley név régen gazdagságot és hatalmat jelentett. A család hajói mindig biztonságban tértek vissza a tengerről, és a kereskedelmük virágzott. De mint minden ilyen történetnél, itt sem puszta szerencséről volt szó.

Valamikor régen egy alku köttetett. A tenger királynője minden generációból egy gyermeket kap. Cserébe az O’Malley család hajói sértetlenül járják a tengereket. Az egyezség működött, a család gazdag lett. Az ár viszont idővel elmaradt, a tenger pedig nem felejt. Miren pedig abban a pillanatban találja magát a történet közepén, amikor a családi legendák már nem csak régi történetek, hanem aktuális problémává válnak, mert a nagymama még emlékszik, hogy milyen volt egykor az igazi hatalom és gazdagság. Ez mondjuk meglátszik azon a rongyrázáson, amit csinál, amikor egy is pénzhez jut…

Nem teljesen erre a kalandra számítottam

A fülszöveg és a borító alapján én valami sokkal „tengeresebb” történetet vártam. Tudjátok, hajók, viharok, sellők, tengeri legendák. Persze, azért kapunk valamennyit a felsoroltakból, de ehhez képest a történet egy jó része inkább szárazföldi utazás. Miren megszökik a családjától, és útnak indul, hogy kiderítse az igazságot a múltjáról, a szüleiről és a családja titkairól.

Ez az a pont, ahol a könyv egy kicsit elcsúszik attól, amit elsőre vártam. De közben pont ettől válik érdekessé. A cselekmény inkább egy lassú, baljós utazás, ahol Miren különféle furcsa helyekkel, emberekkel és lényekkel találkozik. Olyan érzés, mintha több kisebb történet mozaikdarabjai állnának össze egy nagyobb képpé. Ez néha kicsit széttartónak érződik, de közben van benne valami nagyon mesés hangulat is.

A mesék jelentik a múltat, akár igazak, akár nem.

A sötét folklór

A könyv erősségeként mindenképp a folklórt emelném ki. Slatter nagyon sok brit és ír legendát használ fel: sellők, kelpik, vízi szellemek és egyéb tengeri lények jelennek meg a történetben. A sellők nem romantikus tengeri hercegnők, inkább ragadozók. A kelpi vízbe csalogatja az embereket, hogy utána elfogyassza őket. A halottak pedig néha egyszerűen visszajönnek, ha valami rendezetlen maradt. Tehát a regényben ezek a lények pontosan ebben a régi, nyersebb folklórhagyományban jelennek meg.

És ami különösen tetszett, hogy ezek a lények nem különleges eseményként bukkannak fel. Egyszerűen a világ részei. A karakterek számára természetes, hogy léteznek. A mesék, amelyeket gyerekkorukban hallottak, ugyanazok a történetek, amelyek később a valóságuk részévé válnak. A könyv egyik visszatérő gondolata éppen az, hogy a legendák nem csak szórakoztatásra szolgálnak, hanem figyelmeztetések is.

Nekem kifejezetten tetszett, ahogy a történetben rengeteg kisebb mese, legenda és családi történet bukkan fel. Ezek elsőre talán mellékszálnak tűnnek, de fokozatosan kirajzolódik belőlük az O’Malley család múltja és az a sötét alku, amely az egész történetet elindította.

Egy jelenetet kiemelnék

Van a könyvben egy jelenet, ami különösen emlékezetes maradt számomra.  Egy elhagyatott ház. Egy viharos éjszaka. És egy találkozás, ami inkább egy sötét népmese kezdetét idézi. Nem szeretném lelőni a részleteket, mert pont az adja a jelenet erejét, ahogy lassan kibontakozik. De számomra ez volt az a pont, ahol igazán érezni lehetett, mennyire erősen támaszkodik a regény a régi folklór logikájára. Arra a fajta történetmesélésre, ahol a világ tele van íratlan szabályokkal, és a főszereplő kénytelen rájönni, hogy mik is ezek.

Pár szó a karakterekről

Miren érdekes főszereplő, elkerülik a mai főhősnői klisék. Okos, makacs, és amikor kell, meglepően kegyetlen tud lenni. Többször is olyan döntéseket hoz, amelyek egy tipikus fantasy hősnél talán sokkal drámaibb erkölcsi dilemmát jelentenének. A karakterének van egy nagyon érdekes kettőssége. Egyrészt fiatal és néha naiv, másrészt viszont meglepően gyorsan alkalmazkodik a helyzetekhez.

Egy érdekes jelenség a könyvben, hogy a férfi karakterek többsége finoman szólva sem túl pozitív figura. Vagy hataloméhesek. Vagy gyengék. Vagy egyszerűen kegyetlenek. Utoljára A Narancsfa-kolostor kapcsán éreztem ezt a negatív hozzáállást férfi szereplők felé. Az egyetlen valamennyire pozitív férfi karakter pedig olyannyira háttérbe szorul, hogy még a romantikus szál sem igazán válik hangsúlyossá. (Ez mondjuk szerintem pont nem baj.)

Ez ettől függetlenül nem gondolom, hogy hiba lenne. A könyv kifejezetten a női sorsokra és női döntésekre koncentrál. Miren, az anyja és a nagymamája mind olyan karakterek, akik különböző módokon reagálnak a családi örökségükre. És egyikük sem teszi ezt teljesen ártatlanul.

Zárógondolatok

A csonthárfa dala nem gyors tempójú kalandregény, és nem is romantikus tengeri mese. Inkább egy sötét hangulatú, gótikus történet családi titkokról, folklórról és arról, hogy milyen ára van a hatalomnak. Hangulatban kifejezetten erős, a világépítése érdekes, Miren pedig egy emlékezetes főszereplő. Nem minden szál bontakozik ki teljesen, és a történet néha kissé mozaikos, de összességében egy nagyon különleges olvasmány. Ha szereted a baljós tündérmeséket, a tengeri legendákat és a sötétebb fantasy világokat, akkor mindenképp érdemes egy esélyt adni neki.

Csak ne számíts klasszikus happy endre. A tenger sok mindent adhat, de végül annál többet kér vissza.

---

Fülszöveg

Miren O’Malley családja valamikor régen alkut kötött a tengerrel: minden nemzedékből egy gyereket megkap a tenger királynője, cserébe a hajóik minden útjukról sértetlenül térnek vissza a kikötőbe, és ők jólétben élhetnek. De immár hosszú évek óta nem tudják teljesíteni az alku rájuk eső részét, s a család lassan elszegényedik. Miren nagyanyja elszánta magát, hogy helyreállítja a régi dicsőséget, akár unokája szabadságának árán is.

Sötét családi titkokról, varázslatról, boszorkányságról, a tengerben élő mitikus lényekről, valamint erős nőkről és rajtuk uralkodni vágyó férfiakról szól ez a lenyűgöző, félelmetességében is gyönyörű történet.