Ne engedd be az erdőt - Tales & Trinkets

Bevallom, a Ne engedd be az erdőt eredetileg nem szerepelt az olvasási terveim között. Minden adott volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet: izgalmas fülszöveg, sötét erdő, titkok és szép borító. Viszont ez gyanakvóvá tett, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Túl sokszor kaptam középszerű történetet ebből a kombinációból, ráadásul erősen dolgoztam azon, hogy ne akarjak minden hype könyvre rárontani, mint egy kontrollvesztett bolond. Aztán Bookstagramon több pozitív véleményt is olvastam olyanoktól, akik hozzám hasonlóan kedvelik a sötétebb történeteket, és nem feltétlenül borulnak térdre minden könyv előtt csak azért, mert az internet éppen úgy döntött, hogy ezt most szeretni kell. Tehát úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt. Úgy döntöttem, hogy beengedem az erdőt (muhahaha). És milyen jól tettem. C. G. Drews regénye ugyanis nem egyszerűen egy szép borítós YA horror, hanem egy borongós, nyugtalanító, mégis gyönyörű történet.

Nézzük meg, miről szól

A történet középpontjában Andrew áll, aki a Wickwood Akadémia végzős diákja. Andrew horrorisztikus meséket ír, főleg Thomasnak, a legjobb barátjának, lelki kapaszkodójának. Thomas rajzol. Andrew meséit kelti életre papíron, ami önmagában még kifejezetten művészi és ártalmatlan hobbinak tűnik. Aztán persze a szörnyek elkezdenek ténylegesen életre kelni, hogy ne legyen unalmas a végzős évük.

Andrew-nak ott van még Dove is, az ikertestvére, aki furcsán távolságtartóvá válik. A három fiatal kapcsolata korábban szoros volt, most viszont valami megbomlott köztük. Andrew pedig csak kapkodja a fejét, mert egyszerre próbálja megérteni Dove hidegségét, Thomas titkait, a saját érzéseit, miközben éjszakánként rémálomszerű lények mászkálnak az iskola körüli erdőben. Ez azért nem túl szokványos tanévkezdés.

Ha valamit kiemelnék, az a hangulat

A regény legnagyobb erőssége egyértelműen a hangulata. C. G. Drews úgy ír az erdőről, hogy olvasás közben könnyű volt elképzelni, hogy valóban ott vagyok. Érezni a nedves földet, a rothadó leveleket, a sűrű árnyékot, és mellé érkezik az a kellemetlen érzés, hogy valami mozog a fák között, de mire odanézel, már nincs ott semmi.

A könyv ugyan papíron YA horror, fantasy elemekkel fűszerezve, a hangulata sokszor jóval komorabb és érettebb annál, mint amit az ember elsőre várna. Nem azért, mert mindenáron véres akar lenni, hanem mert érzelmileg elég mélyre nyúl, hiszen a főszereplőknek a belső szörnyeikkel is meg kell birkózniuk. A szörnyek leírásai nagyon erősek. Bizarrak és groteszkek. Ott van bennük Andrew meséinek torz logikája és Thomas rajzainak nyugtalanító vizualitása. A történetben szereplő illusztrációk pedig külön pluszt adnak az élményhez.

Furcsa volt, gondolta Andrew, hogy amikor valami mozog a sötétben, mindenkinek az első reakciója az, hogy bemenjen valahová, és elrejtőzzön.
Mintha a szörnyetegek nem tudnának kinyitni egy ajtót, és bemászni melléd az ágyba.

Emellett fontos beszélni a főszereplők közötti dinamikáról is. Andrew és Thomas kapcsolata egyszerre gyönyörű és fájdalmas. A köztük lévő kötődés tele van elhallgatással, vágyakozással, féltéssel, függéssel és azzal a tipikus kamaszos mindent-vagy-semmit intenzitással, amelyben egyetlen pillantásnak is hatalmas súlya van. Ez egy érzelmileg túlfeszített, fájdalmas, szép és nyugtalanító kapcsolódás. Pontosan olyan, ami egy ilyen történetbe illik.

A történet hagyja, hogy gondolkodj

Andrew narrációja különösen izgalmas. Az első oldalaktól érezni, hogy ő nem feltétlenül megbízható elbeszélő, hiszen korán kiderül, hogy nincs jól, pánikrohamai vannak. Az ő világa tele van fájdalommal, vággyal, félelemmel. Olvasás közben többször felmerült bennem a kérdés, hogy ez valóban megtörténik-e. És ez a könyv másik erőssége a hangulat mellett.

Hagyja, hogy folyamatosan hadakozzon egymással a racionális éned és a fantasyra éhező, sötét kis koboldod. Az egyik azt mondja: „nyilván pszichológiai magyarázat van mögötte”. A másik meg közli: „nem, ezek tényleg szörnyek, fogadd el, és hozz egy bozótvágót”. A regény pedig elég ügyesen lavírozik a kettő között ahhoz, hogy még a végén se lehessen egyértelműen kijelenteni, hogy melyiknek volt igaza.

Nem éreztem minden percben, hogy nem tudom letenni

A regény tempója inkább lassan építkező. Megmutatja a szereplőket, a kapcsolati hálókat, az iskolát és a diákok közötti konfliktusokat. Emiatt az első felével kicsit döcögősebben is haladtam, nem éreztem letehetetlennek. Inkább fokozatosan húzott be. A vége felé viszont beindulnak az események, és a történet sokkal fájdalmasabb irányt vesz, mint amit az elején sejteni lehet.

A csavar számomra nem volt teljesen meglepő, mert Drews folyamatosan csöpögteti az apró jeleket, szóval, ha valaki szeret teóriákat gyártani (én nyilván szeretek), akkor ez egy idő után elkezd összeállni. Ráadásul nagyon ügyesen bánik az információk adagolásával, mert biztos vagyok benne, hogy szándéka is volt, hogy az olvasó erre magától rájöhessen, mielőtt egyértelműen kimondják a könyv vége felé.

Zárógondolatok

Szerettem ezt a könyvet. Volt benne valami különösen szép, valami ragadósan sötét, ami lassan szivárgott át a lapokról. Imádtam a hangulatát, a rémmeséit, a groteszk szörnyeit és Andrew bizonytalan, széteső narrációját. A horror elemek mellett a Ne engedd be az erdőt tele van gyásszal, vággyal, alkotással és félelemmel.

Aki gyorsabb, cselekményesebb horrort keres, annak az eleje talán lassú lehet. Aki nem szereti a nagyon lírai, erősen atmoszférikus prózát, annak időnként soknak tűnhet a stílus. Inkább azoknak való, akik szeretik a borongós, lírai, dark academia-hangulatú történeteket, a pszichológiai bizonytalanságot és a nyitva hagyott értelmezési lehetőségeket.

Szóval a kezdeti gyanakvásom ellenére ez most jó döntés volt. A borító szép, a fülszöveg ígéretes, és kivételesen a történet sem maradt el mögöttük. Micsoda ritka együttállás.

Fülszöveg

Thomasnak fogalma sem volt arról, hogy Andrew bármit megtenne érte. Megvédené. Hazudna érte. Gyilkolna érte.

A végzős gimnazista Andrew Perrault egyetlen menedékét horrorisztikus meséi
jelentik, amiket aThomasnak ír, annak, aki egyedüliként tud segíteni neki, hogy megbirkózzon a valósággal. Andrew, akinek lány ikertestvére, Dove a tanév elején megmagyarázhatatlanul távolságtartóvá válik, egyre inkább barátjára támaszkodik.

Valami furcsa dolog történik azonban Thomasszal. Bántalmazó szülei rejtélyesen eltűnnek, ő pedig véres ruhában érkezik meg az évnyitóra. Thomas semmit nem árul el, Andrew kérdéseit pedig rendre hárítja. Sőt, Thomast kísérteni kezdi valami, és már az alkotásban sem leli örömét, holott imádta megrajzolni az Andrew történeteiben felbukkanó hátborzongató szörnyeket.

Andrew elszántan igyekszik kideríteni, mi történhetett a barátjával, ezért egy éjszaka követni kezdi Thomast. Amint a fiú kimerészkedik a bentlakásos iskola határain túli tiltott erdőbe, ahol hirtelen egy rémálomszerű szörnnyel kerül szembe, Thomas rajzai életre kelnek, és mindenkit megölnek, aki közel áll hozzá.

Hogy senki más ne halhasson meg, a két fiú éjszakáról éjszakára ádáz harcot vív a szörnyekkel. Ahogy azonban egyre jobban megszállottjai lesznek egymásnak, úgy a szörnyekkel is ugyanez történik, Andrew pedig attól tart, hogy a lények elpusztításának egyetlen módja az, ha a teremtőjüket is elpusztítja…