A világítótorony boszorkányai

A történet helyszíne a kitalált, de nagyon is komor Lòn Haven szigete. Ehhez jön egy elhagyatott világítótorony, egy barlang és egy közösség a sötét hiedelmeikkel és félelmeikkel. Lòn Haven lakói ugyanis nem felejtettek. Nem felejtették el a történeteket, amiket nagymamák, suttogó mondák és generációs babonák formájában örökítettek tovább.

C. J. Cooke írásmódja nekem kifejezetten tetszett. Kicsit talán a ködhöz tudnám hasonlítani: először alig veszed észre, aztán egyszer csak teljesen körülölel. A fejezetek rövidek, váltásokkal sűrűn tarkítva, mégsem esik szét a szerkezet. Az írónő ügyesen adagolja a feszültséget, néhol kicsit szándékosan kibillentve az olvasót az időbeli vagy narrációs váltásokkal.

Több idősík, több nézőpont: meglepően jól működik

A regény három idősíkon játszódik: 1662-ben, 1998-ban és 2021-ben. A 17. századi szál egy grimoár, ami naplóként tárja fel a boszorkányüldözések borzalmait. Az 1998-as eseményeket Liv és Sapphire szemszögéből ismerhetjük meg, míg a jelenben Luna próbálja megfejteni családja múltját és eltűnésének rejtélyét. Ez a narrációs struktúra lehetővé teszi a karakterek mélyebb megértését és a feszültség fokozását. Aminek először nem értettem az okát, az az, hogy Sapphire és Luna fejezetei E/3 nézőpontban íródtak, Liv fejezetei viszont E/1 narrációt kaptak. A könyv végére viszont kiderül, hogy miért választotta ezt az elsőre különösnek ható stílust az írónő. Ennek tudatában viszont azt mondom, hogy szuper döntés volt a részéről.

A félelem, párosulva egy adag reménytelenséggel, nyitottabbá teszi az embert az amúgy oktalanságnak tartott praktikákra.

A családi dinamika

Liv, Sapphire és Luna hármasa nem csak egy családi történet láncszemei, hanem három teljesen eltérő szemszög is, amelyben a múlt traumái és a jelen bizonytalansága találkozik egymással. Izgalmas, ahogy a történteket mindhármuk szemszögéből végigkövethetjük. Liv narrációja intimebb, szinte belső vallomás, míg Sapphire és Luna távolságtartóbb, külső nézőpontjai mégis árnyalják a képet. A karakterek nem mindig könnyen szerethetők, de ettől sokkal életszerűbbek is lesznek a hibáikkal, a félelmeikkel és  a sokszor rossz döntéseikkel együtt.

A skót sziget hideg ölelése

A könyv legerősebb vonzereje kétségkívül a hangulata. Engem nagyon levett a lábamról. Lòn Haven szigetét az írónő nagyon szépen megalkotta, szinte kézzelfoghatóvá tette. A szél süvítése, a házfalak közé beszorult sós levegő, a folyamatos nyirkosság. Ezek mind olyan részletek, amelyek lassan, alattomosan kúsznak az olvasó bőre alá. A világítótorony pedig állandó, komor árnyékként magasodik minden fölött. Cooke remekül használja a vizualitást: a tenger egyszerre lehet gyönyörű és félelmetes, a köd egyszerre takar el és fed fel, a sziget pedig egyszerre menedék és börtön.

Betekintés a grimoár történetébe

A 17. századi Skócia nem volt épp a nőbarát korszak csúcspontja. Ha egy nő kicsit különbözött (mondjuk volt véleménye, segített valakin gyógynövényekkel, vagy csak rossz napot fogott ki egy rosszindulatú szomszédnál), már ment is a máglyára. Az írónő ezt nem csak érinti, hanem be is hív minket abba a korba egy grimoár segítségével, amely fájdalmas részletességgel mesél a lòn-haveni boszorkányperekről. A skót boszorkányüldözések (konkrét számokkal és névvel) meghatározó elemei a regénynek. Cooke ráadásul nem csak „felhasználta” ezt a hátteret, hanem a végén még egy jegyzetben ki is tér rá, hogy Amy, az egyik karakter, egy valódi nő emlékét őrzi. Ez a fajta emlékeztetés nagyon emberivé teszi a könyvet, és a szörnyűségeket is valóságosabbá teszi az olvasó számára.

A történet nem siklik el amellett, hogy a boszorkányégetések mögött mennyi gyarlóság, hatalmi játszma, és valljuk be sima, mezei nőgyűlölet lapul. A regény érzékenyen, de keményen mutatja be, hogy a nők mindig is célpontok voltak, ha túlságosan kilógtak a társadalmi elvárások kereteiből.

– Miért égettek boszorkányokat?

Saffy vállat von.

– Sok okból. Nőgyűlölet. VI. Jakab masszív egója. Talán túlkompenzált valamit. És a vallás.

Folklór és félelem

A helyi folklór vastagon átitatja a történetet. Van itt minden: boszorkányság, gyerekformát öltő természetfeletti lények és a sziget lakóinak egy olyan szűk köre, akik azt hiszik mindent tudnak arról, hogy mi történik, mert hallottak történeteket, esetleg át is élték őket. Tudjátok, az a típus, akinek a testvérének a feleségének a barátnője átélt valamit, és erre már úgy gondolják, hogy alapozhatnak. Itt minden a határmezsgyén mozog: valóság és mítosz, múlt és jelen, szeretet és gyűlölet között.

És akkor jön a felismerés: nem a vadoncok a legfélelmetesebbek. Hanem az emberek, akik rettegésükben bárkit feláldoznak, akire rá tudják fogni, hogy „más”. A regény legnagyobb erőssége, hogy a borzalmak mögött mindig ott lüktet az emberi természet nyers arca. A történet során az olvasó tanúja lehet annak, hogyan befolyásolják a hiedelmek és babonák az emberek döntéseit, és milyen hatással van a közösségi nyomás az egyénre.

Összegzés

Első sorban a fülszövegben ígért hangulat miatt vágtam bele az olvasásba. És azt kell mondanom, hogy többnyire azt is kaptam, amit vártam. A világítótorony boszorkányai nemcsak olvasmányos és hátborzongató, hanem gondolkodtató is. Ez a regény több, mint egy misztikus sztori. Remekül bemutatja, hogyan fonódik össze a történelem, a hiedelem és a mindennapok. És hogy egy világ, amitől annyira különbözni akarunk, néha jobban hat ránk, mint hinnénk.

És hogy minden tökéletes-e? Nem. A vége például nekem egy kicsit túl „happy end-es” volt. Ez pedig valljuk be, fura húzás egy olyan könyv után, ahol nagyjából minden fejezetben történelmi vagy pszichológiai trauma esik a nyakadba. De ettől függetlenül működik.

A regény számomra egy lenyűgöző, misztikus utazás volt a múlt és a jelen között. A gótikus hangulat, a több idősíkon játszódó cselekmény és a mély karakterábrázolás mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy emlékezetes élményt kapjak. Ha szereted a hátborzongató történeteket, amelyek nem csak szórakoztatnak, hanem el is gondolkodtatnak, akkor ez a regény neked való.

Fülszöveg

Amint tudomást szerzünk a KÉK KRISTÁLY létezéséről, azonnal szenvedélyesen érdekeltté válunk abban, hogy az el is juthasson rendeltetési helyére. Sok, nagyon sok függ ettől: talán nem kevesebb, mint az emberi élet szépsége. Fénylő és sötétlő birodalmak, szörnyecskék és monstrumok, tündérek és fenevadak, harcosok és filmesek között vezeti hőseit biztos, de gyengéd kézzel VAVYAN FABLE ebben a különös, egymásba illeszkedő, egymást tükröző, egymást kiegészítő ikerregényben. A Szerző, a tőle már jól ismert pazar játékossággal, plasztikus megjelenítő erővel, de a még tőle is szokatlan érzelmi komolysággal hívja meg olvasóját a szerteágazó, elbűvölően gazdag mese-álomvilágba. Varázsol, de nem csal. Hiszen az álom: igaz! Mi álmodjuk magunkról, egymásról. A varázsos, groteszk, fura-bájos, bizarr, pikáns, lebegő, súlyos, gyengéd, horrorszerű, kuncogtató, józan, szárnyaló, görnyesztő, trillázóan gunyorkás és szívmélyien komoly FANTASY-TÖRTÉNET minden ere, patakocskája és folyama – s velük az Olvasó is – eléri végül a Tengert. A szeretet tengerét.