Boszorkányok, tündérek és egy világítótorony a skót partoknál. Elsőre úgy hangzik, mintha egy sötét mesébe csöppennénk. És C. J. Cooke könyve, A világítótorony boszorkányai pontosan ezt az érzést hozza: egyszerre thriller és történelemóra, amelyben a skót boszorkányüldözések rémképe és a népi folklór furcsa lényei tűnnek fel. A 17. századi perek és a „vadonc” gyerekek legendája nemcsak hátborzongató kitalációk, hanem nagyon is valós emlékei egy korszaknak, amikor a félelem és a hatalom kéz a kézben jártak. És mivel én roppant kíváncsi természet vagyok, utánanéztem annak, mit is tudhatunk valójában a skót boszorkányüldözésekről, és annak is, hogy a könyvben szereplő különös lényeknek van-e bármilyen népi hátterük.
Skót boszorkányperek: valóság, nem fikció
A skót történelem egyik legsötétebb időszaka a 16–17. század boszorkányüldözéseinek kora volt. Az 1563-ban bevezetett boszorkánytörvény alapján bárkit meg lehetett vádolni boszorkánysággal. A vádak bizonyítéka gyakran csak szóbeszéd vagy vallatás alatt tett kényszervallomás volt. A legsúlyosabb időszakban, az 1660-as évek elején, több száz embert vádoltak meg, és sokakat ki is végeztek. A legdurvább hullám 1661-62 között következett be, ekkor több mint 660 embert vádoltak meg egyetlen év alatt. Többségük nő volt. Nyilván. Ha valami rossz vagy szokatlan történik, rögtön egy nő a hibás, nem?
A skót perek különösen kemények voltak. Az elítéltek többségét megfojtották, majd elégették. Úgy gondolták, hogy ezzel „megtisztítják” őket. A pereket gyakran nem bíróságokon, hanem egyházi vagy kirendelt vallási „szakértők” előtt folytatták le, és a vallomások többsége kínzással született. Ha belegondolsz, ez inkább tűnik rémregénynek, mint történelemnek, de mégis megtörtént. Ez a történelmi háttér nemcsak sokkoló, hanem sajnos nagyon is megtörtént. A Witches of Scotland projekt például évek óta azon dolgozik, hogy dokumentálja az áldozatok nevét és történetét, mert szeretnék hivatalos bocsánatkéréshez és emlékhelyekhez juttatni őket.
A boszorkányüldözés végül 1736-ban ért véget, amikor eltörölték a törvényt. Az utolsó kivégzést 1706-ban hajtották végre. Az addig kivégzettek számát nem tudjuk pontosan, de a Skót Boszorkányüldözésért indított Witches of Scotland kampány szerint kb. 2500 embert kivégeztek.
Mi van a boszorkányperek hátterében?
A kutatók szerint nem egyetlen ok vezetett a boszorkányperekhez, hanem több tényező összjátéka. A skót boszorkányperek mögött a klasszikus „társadalmi feszültség + vallási fanatizmus + politikai káosz” kombó állt. Éhínség, járványok és egyházi vezetők, akik szilárdan hittek abban, hogy az ördög mindenkiben ott bujkál. (Még abban is, aki csak gyógynövényes teával akarta kezelni a náthát.) Ehhez jött még a patriarchális társadalom, ahol egy független, okos nő gyanúsabb volt, mint a főtéren daloló kecske.
A skót református egyház (Kirk) hivatalosan is a boszorkányok elleni fellépést szorgalmazta, hiszen a boszorkányságot eretnekségként kezelték. És persze ott volt VI. Jakab is, aki annyira belelendült a témába, hogy könyvet is írt róla Daemonologie címmel, amiben gyakorlatilag levezette, hogyan kell felismerni és kiirtani a boszorkányokat. Ezzel együtt az egyház és az uralkodó támogatta a téves hiedelmeket (pl. az ördöggel kötött szövetség lehetősége) és magasztalta a boszorkánypereket a társadalom megtisztításaként. Ugyanakkor a jogrendszer is hozzájárult: a skót bíróságok inkvizíciós módszereket alkalmaztak (kínvallatás, ügyintézés helyben), ami további hajszát eredményezett. Illetve a többnyire vidéki, elzárt közösségekben a hatalom gyakran a boszorkányperek révén demonstrálta erejét. Ezek együttese okozta, hogy a 17. században Skóciában brutális boszorkányüldözések robbantak ki.
Elcserélt gyermekek és skót tündérlegendák
A regényben fontos szerepet játszanak a „vadoncok”. Az angol „windling” szó egyébként nem szerepel a skót folklórban. Bármennyire is jól hangzik, nem találtam hiteles forrást (bár ez nem zárja ki rögtön, hogy valóban nincs), amely valódi, hagyományos skót lényként írná le őket.
Viszont! Van egy nagyon is létező folklórelem, ami kísértetiesen hasonlít rájuk: ezek a changelingek, vagyis az elcserélt gyermekek. Az elcserélt gyermekek olyan tündérek voltak, akiket az emberek által elrabolt gyermekek helyére küldtek. A gyermek elrablására három lehetséges ok volt: hogy szolgaként tartsák őket, hogy a tündérek élvezhessék az emberi gyermekek szeretetét, vagy rosszindulatból, bosszúból. Az írónő A világítótorony boszorkányai című könyvében az utóbbi megközelítést alkalmazta a történet során, tehát a vadoncok megjelenését egy boszorkányok által a szigetre küldött átokkal hozza összefüggésbe.
Ezek a lények gyakran szerepeltek babonákban, és a hagyomány szerint bizonyos „próbák” során lehetett felismerni őket. Például, ha furcsán reagáltak tűzre, nevetésre, vagy ha valaki palacsintát dobott a kályhába. (Ne is kérdezd. Az én szemöldököm is felszaladt.)
A hiedelem mögötti magyarázat
Szóval bár a „windling” elnevezés valószínűleg az írónő fantáziájának köszönhető, a mögötte húzódó motívum (a gyermekként megjelenő, veszélyes idegen lény) valóban része a skót (és ír) mitológiának. Az elcserélt gyermek-mítosz többféleképpen értelmezhető: van, aki szerint a másság, a fejlődési rendellenességek vagy mentális betegségek népi magyarázata rejtőzik mögötte.
Egyesek úgy vélik, hogy az elcserélt gyermekek mítosza az emberi elme sötétebb zugaiból ered. Ezek a történetek a családi túlélés egy aspektusát tükrözik az iparosodás előtti Európában. A parasztcsaládok megélhetése gyakran minden tag munkájától függött, legyen az felnőtt vagy gyerek. Nehéz volt eltartani egy olyan személyt, aki állandóan csak terhet jelentett a család szűkös erőforrásaira nézve. Ha egy család úgy érezte, hogy nem tud gondoskodni egy gyermekről (különösen, ha úgy vélték, hogy a gyermeknek nincs jövője egy diagnosztizálatlan állapot vagy deformitás miatt), könnyebb volt elhinniük, hogy a gyermeket elvitték a tündérek, mint szembenézni azzal, hogy hagyják meghalni.
A gyermekgyilkosság szörnyű, de nagyon is valós része volt a középkori vidéki életnek. Az a tény, hogy az elcserélt gyermekekről szóló történetek gyakran említik a falánk étvágyat, arra utal, hogy ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek a szülei úgy látták őket, mint a család megélhetését veszélyeztető terhet. A cserélő gyerekekbe vetett hit Írország egyes részein egészen 1895-ig fennmaradt, amikor Bridget Cleary-t megölte a férje, aki azt hitte, hogy ő egy elcserélt gyermek.
Miért érdekes ez ma?
Nem csak azért, mert izgalmas egy vérfagyasztó háttérsztorit elolvasni az aktuális könyvünk mellé. A skót boszorkányperek története napjainkban is fontos emlékeztető arra, mi történik, ha a félelem, az emberi butaság és a túlzott hatalomvágy találkoznak. Skóciában mindez újra napirendre került: a Witches of Scotland kezdeményezés évek óta dolgozik azon, hogy a több ezer áldozat neve és története fennmaradjon, és hogy hivatalos bocsánatkérés, emléknap és emlékmű születhessen számukra.
A világítótorony boszorkányai pont ezért különleges: egyszerre nyúl vissza a történelem sötét fejezeteihez és a folklór félelmetes meséihez, és mutatja meg, mennyire vékony a határ múlt és jelen között.
Ha te is olvastad a könyvet, vagy csak érdekelnek a boszorkányüldözések és népi legendák, érdemes elmerülni a Witches of Scotland kezdeményezés anyagaiban vagy más skót történelmi forrásokban. Meglepően sok, máig releváns kérdést vetnek fel.
Kapcsolódó könyv: J. C. Cooke – A világítótorony boszorkányai
