A bölcs ember félelme

Vannak könyvek, amelyek után szinte lehetetlen másba belekezdeni. Hirtelen minden más kicsit rosszabbnak tűnik, mert ha megtalálod azt a könyvet, ami valóban lenyűgöz, az mostantól mérce lesz. És szerintem Patrick Rothfuss A Királygyilkos Krónikáját pont így alkotta meg. A bölcs ember félelme az a fajta regény, amely nem egyszerűen folytat egy történetet, hanem elmélyíti azt, kibővíti, új színt ad neki. Aki rajongott A szél nevéért, valószínűleg nem kérdésként kezelte, hogy továbbmegy-e Kvothe történetében. Inkább úgy érezte: ez a kötelessége.

A hangulat és a tempó változatlan

A regény ott veszi fel a fonalat, ahol az első elengedte: a Jelkő fogadóban, csendben ropog a tűz, a Krónikás jegyzetel, Bast hallgat, Kvothe pedig mesél. A kerettörténet jelenléte most is inkább hangulatteremtés, de minden egyes megszólalása súlyosabb, minden utalás sötétebb. Mintha Rothfuss ezzel is egy baljós esemény közeledtére utalna. Nekem tetszett, hogy megtartotta a keretes szerkezetet, hiszen ez volt az egyik, ami úgy megfogott az előző részben.

A mesélés ritmusa sem változott. Aki az első részben örömmel veszett el a részletek között, most is otthonosan fog mozogni. Rothfuss továbbra is elmerül a részletekben, nála minden apróság számít. Egy nevetés, egy pillantás, egy történetbe rejtett másik mese. Ezekből rakja össze azt a hangulatot, amitől ez a regény annyira fantasztikus lesz.

Egy mesének nem kell vadonatújnak lennie, hogy örömet okozzon. Némelyik olyan, mint a család barátja. Mások megbízhatóak, mint a kenyér.

Új helyszínek, új kalandok

A második kötetben a világ kitágul, több új helyszínt és kultúrát ismerhetünk meg. Az Egyetem még jelen van, de már nem dominál. Kvothe kilép a megszokott közegéből, és ezzel mi is vele lépünk át ismeretlen területekre. Vintas udvari játszmái, a haramiák elleni küldetés, a Feluriannal töltött idő, az ademi kultúra megismerése: mind olyan részei a történetnek, amelyek akár külön regényekké is válhattak volna. Rothfuss viszont nem csak egymás mögé pakolja őket: megdolgozza, felépíti, az utolsó részletig egymáshoz csiszolja.

Nem született legendának, mégis azzá válik

Kvothe egyre nagyobb nevet szerez magának a tetteivel. Viszont továbbra is összetett figura: egyszerre tehetséges és önpusztító, öntudatos és esendő. Az a fajta hős, aki nem a makulátlanságával, hanem a hibáival válik emlékezetessé. Nemcsak a zsenialitása vagy a tragédiái miatt érdekes, hanem azért is, mert újra és újra próbálja irányítani a saját történetét, miközben időnként úgy viselkedik, mintha nem értené, mekkora súlya van minden döntésének. Néha legszívesebben megráznánk, mert túlságosan vak arra, ami épp az orra előtt történik, vagy mert újra belelép ugyanabba a gödörbe, amiből már egyszer kimászott. Emellett viszont lehetetlen nem drukkolni neki, mert őszintén, szenvedélyesen akar valamit, és ezért, ha botladozva is, de képes fejlődni.

A legtöbbet olyan kérdésekből tanulunk, melyekre nem tudunk válaszolni. Megtanítanak arra, hogyan gondolkodjunk. Ha megadod valakinek a választ egy ténnyel lesz gazdagabb. De ha kérdést adsz neki, ő maga keresi meg rá a választ.

És ha már ismétlődő hibák: beszéljünk kicsit Dennáról

Kevés dolog idegesített annyira olvasás közben, mint Denna személye. Egyesek szerint rejtélyes, mások szerint független, én pedig leginkább úgy jellemezném: krónikus érzelmi elérhetetlenségben szenvedő vándorénekesnő, aki időről időre felbukkan, majd ugyanilyen gyorsan el is tűnik. Kvothe természetesen továbbra is reménytelenül odavan érte. Értem én, első szerelem meg minden, csak közben az olvasó szépen lassan beleőszül ebbe az egyoldalú rajongásba. Kettejük kapcsolata olyan, mint egy folyamatosan visszatekeredő zenedoboz: mindig ugyanazt a két-három motívumot ismétli. Eközben viszont próbálja elhinteni, hogy ez most valami új, mert Denna, hűen önmagához, mindig pont annyit mutat meg magából, hogy érdekes maradjon, de sose annyit, hogy valóban közel kerüljön. És persze, lehet ezt úgy is értelmezni, hogy Denna valójában egy tragikus figura. Egy nő, aki a túlélésért manipulál, és aki folyamatosan szerepet játszik, mert másképp nem lehet jelen ebben a világban. De őszintén szólva én már a legjobb szándékkal sem tudok szimpatizálni vele.

Mivel nehezen tudom elképzelni, hogy Denna karaktere csak ennyiről fog szólni, beindult a fejemben a teória-gyár, és felmerült bennem a kérdés: Vajon milyen szerepe lesz ennek a nőnek abban, hogy Kvothe végül királygyilkosként végzi? Mert hogy valami szerepe lesz, abban biztos vagyok. Talán nem úgy, hogy ő maga adja a tőrt a kezébe (bár ezen sem lepődnék meg), de legalább egy olyan döntés révén, amit Kvothe miatta hoz meg. Vagy nem hoz meg. Vagy elront. Vagy túlgondol.

Mocorog valami a fogadó árnyékában

Kvothe meséje halad előre, de a jelenbeli szál egyre nyugtalanítóbbá válik. A Krónikás csak jegyzetel, mi pedig egyre inkább szeretnénk megtudni, mikor jutunk el végre Kvothe legnagyobb tettéhez. Vagy bukásához, mert ugye ezt még nem tudhatjuk. Ráadásul a befejezés egy sor kérdést vet fel. Ki is valójában Bast? Mennyit tud Kvothe múltjáról? És mit tud arról, ami még előttünk van? Mikor jön el az a pont, amikor a mesélés már nem elég, és muszáj lesz szembenézni a jelennel?

Egyik szemem sír, a másik nevet

Nevet, mert ez a sorozat zseniális. Sír, mert nem tudni, hogy mikor érkezik a befejezés.

A bölcs ember félelme egy lassan kibomló, elegánsan megírt regény, ami nem mindenkinek való. Viszont annak, aki képes lelassulni, aki szereti az árnyalatokat, a nyelvi finomságokat, a világépítés művészetét, annak ez a könyv nemcsak folytatás lesz, hanem élmény. Kvothe története itt is varázslatos, néha fájdalmas, gyakran frusztráló, de mindig életteli. Az első részt talán egy hajszálnyival jobban szerettem, de számomra ez is ugyanazt az élményt adta, így a sorozat abszolút kedvencemmé vált.

És bár az út hosszú, a tempó néha döcög, és Denna rettenetesen idegesítő, Rothfuss regénye így is olyan fantasy, amivel ritkán találkozik az ember. Aki nem fél attól, hogy egy történet több időt kér, mint egy átlagos regény, és cserébe valódi irodalmi értéket ad, annak ez a könyv kötelező. És a harmadik rész hiánya ide vagy oda: megéri elmerülni benne.

Az pedig, hogy a Dennával kapcsolatos teóriám igaz e, lehet, hogy soha nem derül ki. Mert mi van, ha a trilógia harmadik része csak legenda marad, akárcsak maga Kvothe?

Fülszöveg

Második nap
„Három dolog van, amelytől minden bölcs fél: a viharzó tenger, a holdtalan éjszaka és a szelíd ember dühe.”
A nevem Kvothe.
Hercegnőket loptam vissza sírdombokban alvó királyok mellől. Felégettem Trebon városát. Feluriannal háltam, majd ép bőrrel és elmével távoztam. Fiatalabban csaptak ki az Egyetemről, mint amennyi idős korában a többséget odaengedik. Olyan utakon jártam a holdfényben, amelyekről mások nappal is félnek szólni. Istenekkel beszéltem, asszonyokat szerettem, olyan dalokat írtam, amelyek hallatán a kobzosok elsírták magukat.
Hallhattál rólam.
Így kezdődik egy hőstörténet a hős tulajdon szempontjából – egy mese, amelynek nincs párja a fantasy-irodalomban. A bölcs ember félelme a királygyilkos krónikájának második napja, amelyben Kvothe, miután egyre jobban elmérgesedik a viszálya egy befolyásos nemessel, kénytelen elhagyni az Egyetemet, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Hajótörötten, üres zsebbel, egy szál maga érkezik Vintasba, ahol hamarosan belekeveredik az udvari intrikába. Mialatt megpróbálja elnyerni egy hatalmas arisztokrata kegyét, Kvothe leleplez egy gyilkossági kísérletet, konfliktusba kerül egy vetélytárs arkanistával, és elindul egy zsoldos csapat élén a vadonba, hogy megfejtse a talányt: ki (vagy mi) tartja rémületben az utazókat a Király Útján. Időközben Kvothe válaszokat is keres, mert meg akarja tudni az igazságot a titokzatos Amyrról, a Chandrianról és a szülei haláláról. Az úton kiállja a legendás ademi zsoldosok próbáját, visszaszerzi az Edema Ruh becsületét, és átlép Tündeországba. Ott találkozik Felurian tündével, akinek egyetlen férfi sem állhat ellen, és akit egy se élt még túl… kivéve Kvothét.