A bosszú otthona (Millie Calloway 2.)

Freida McFadden sorozatának első részét, A téboly otthonát gyakorlatilag egy ültő helyemben olvastam ki. Az a fajta pszichothriller volt, ahol minden oldallal egyre lejjebb csúszol a kanapén, és esküdözöl, hogy a következő fejezet végén abbahagyod, és mész aludni. Ez után nem nagyon volt kérdés, hogy A bosszú otthona is a beszerzendő könyvek közé kerüljön, tudni akartam, mihez kezd Millie a Winchester-cirkusz után. És bár ez a rész is abszolút olvasmányos, pörgős, csavaros, nálam mégsem tudta ugyanazt az izgalmi szintet hozni. Nem arról van szó, hogy ne tetszett volna, mert végig élveztem, csak azt éreztem, hogy ez már nem az a váratlan pisztolylövés, amit az első kötet eldurrogtatott, hanem inkább egy ismerős frekvenciára hangolt folytatás. De azt azért nem mondanám, hogy nem tudott még így is meglepetést okozni.

Nézzük meg, nagy vonalakban miről is szól

A fonalat nem rögtön az első rész eseményei után vesszük fel. Millie élete papíron éppen rendeződik. Beiratkozott a főiskolára, van egy normálisnak tűnő barátja, Brock (jóképű ügyvéd, stabil háttérrel, komoly szándékokkal), és próbál beilleszkedni abba a hétköznapi életbe, amire az első rész során vágyott. Emellett a megélhetését továbbra is házvezetőnői állásokból fedezi, hiszen az albérletet is fizetni kell valamiből.

Ez az idilli élet addig működik, még Millie el nem vállal egy új munkát: házvezetőnő és szakács lesz a gazdag Garrick házaspár penthouse-ában. A férj, Douglas Garrick kimért, udvarias, kicsit feszült. A feleség, Wendy viszont mintha nem is létezne: Millie hetekig csak a zárt vendégszoba ajtaját látja, miközben Douglas azt hajtogatja, hogy a felesége beteg, pihenésre van szüksége, és tilos zavarni. Aztán jönnek az apró jelek: furcsa zajok az ajtó mögül, vérfolt a hálóingen, a lakás fojtott, nyomasztó légköre. Millie gyanakodni kezd, hogy Wendy veszélyben van, és hogy Douglas korántsem az a gondoskodó férj, akinek mutatja magát. Innen indul az a jól ismert McFadden-féle spirál: titkok, hazugságok, manipuláció, múltból felbukkanó árnyak, és persze az a pont, ahonnan már nincs visszaút.

Aki olvasta A téboly otthonát, az nagyjából sejti, mire számíthat: látszólag tökéletes környezet, nagyon nem tökéletes emberekkel, egy főszereplővel, aki egyrészt túlélésre játszik, másrészt valami beteg módon mégis vonzódik ezekhez a szituációkhoz. A képlet tehát ismerős.

Ugyanaz a formula, másik család

Nem lehet elmenni amellett, hogy A bosszú otthona nagyon erősen épít az első rész sémáira. Ismét adott egy gazdag házaspár, egy furcsa feleség, egy látszólag ártalmatlan, de rohadtul feszültséggel terhelt házimunka, és Millie, aki egyszerre áldozat és katalizátor. Ez alapvetően nem baj, hiszen sokan azt élvezik, amikor egy sorozat biztos kézzel hozza ugyanazt a hangulatot és tempót. Emellett ugyanannyira letehetetlen, mint az első rész volt.

Ettől függetlenül már nekem inkább ismétlésnek hatott, csak másik háztartásban. A cselekmény hosszú ideig eléggé kiszámítható mederben halad: tudtam, hogy van valami nagyon nem oké a vendégszobával, tudtam, hogy Douglas nem az, akinek mutatja magát, és azt is, hogy Millie túl mélyre fog keveredni ebben az egészben. Persze jönnek a csavarok, hiszen McFadden nem felejtett el idő közben thrillert írni, de az első rész után már kicsit könnyebb kitalálni, hogy valami biztosan fejre fog állni, és valakiről ki fog derülni, hogy egészen más, mint gondoltuk.

Az a fajta gyomorszorító feszültség, amit A téboly otthona félidőnél produkált a szemszögváltással, itt kevésbé volt jelen. Szemszögváltás ugyan itt is van, de inkább egy fokozatosan épülő, kényelmetlen bizonytalanság működik: sejted, hogy át leszel verve, csak nem tudod pontosan, hogyan.

A sorozat lelke továbbra is Millie

Az első részben szerettem benne, hogy nem szent, nem tökéletes áldozat, hanem egy titkokkal teli, morálisan képlékeny főhősnő, aki bizony képes nagyon csúnya döntéseket hozni, ha sarokba szorítják. Itt viszont voltak pillanatok, amikor őszintén szólva az idegeimre ment. A múltja folyamatosan ott kísért, és ennek van is létjogosultsága, hiszen egy ilyen trauma nem múlik el attól, hogy valaki szerez egy új állást. De Millie állandó önmarcangolása, hogy mikor vallja be Brocknak, hogy börtönben ült, mit fog szólni a srác, összeomlik-e tőle a kapcsolatuk, egy idő után nagyon repetitívvé válik. Mintha egy kicsit megakadt volna a lemez.

Ráadásul néhány döntése finoman fogalmazva nem a józan ész diadala. Az első részben sem ő volt a legélesebb kés a fiókban, de itt több alkalommal is azt éreztem, hogy a cselekmény kedvéért butítják kicsit a karaktert. Millie döntései néha annyira irracionálisak, hogy nehéz nem a fejünket fogni olvasás közben.

Szóval, ez a helyzet: ez felnőttkorom legnormálisabb és legegészségesebb párkapcsolata, és nagyon úgy tűnik, arra ítéltettem, hogy elszúrjam.

A normális élet illúziója

Brock, a normális élet ígéretét jelentő barát érdekes ellenpont: jófiú, ügyvéd, stabil, és nagyon sokáig tényleg mindent megtesz azért, hogy Millie mellett legyen. Elvileg ő testesíti meg azt, amire Millie a Winchesterek után vágyott: valakit, akinél nincs elásott holttest a kertben (elvileg), és akivel lehet jövőt tervezni. A gond ott van, hogy a kettejük dinamikája sokszor inkább fárasztó, mint feszült. Millie folyamatosan lemondja a találkozókat, titkolózik, húzza-halasztja az őszinte beszélgetést, és őszintén szólva számomra kicsit fura volt, hogy Brock ezt ennyi ideig tűri. Valahol reális, hogy szerelmes és türelmes, de egy ponton túl inkább kicsit szenvedősnek és kényelmetlennek hat az egész.

A Garrick házaspár ezzel szemben hozza a már megszokott figurákat. Egy férj, akiről nem tudni, hogy bántalmazó szörnyeteg, vagy csak valami nagyon rossz játék része. Egy feleség, aki egyszerre tűnik áldozatnak és rejtélynek. És egy ház, amelyről már az első oldalak után érzed, hogy semmi sem olyan benne, mint amilyennek látszik.

Ami tetszett, hogy a mellékszereplők ezúttal is képesek egy-egy jelenettel súlyt adni a történetnek. McFadden továbbra sem ír szofisztikált lélektani portrékat, ez nem az a fajta thriller, de jól adagolja a szereplők közti hierarchiát, bizalmatlanságot, kényszerű szövetségeket.

Mi működik, és mi nem

Szerkezetileg hozza a már megszokott stílust: rövid fejezetek, majdnem mindegyik végén egy kisebb vagy nagyobb fordulattal. Ez az a könyv, amit tényleg pillanatok alatt el lehet olvasni. Egyszerre könnyű falat, de közben elég feszült ahhoz, hogy ne tudd nyugodtan otthagyni az éjjeliszekrényen.

A probléma inkább az első félidőnél jön ki: ott úgy éreztem, hogy a feszültség helyett sokkal inkább az ismétlés uralkodik. Millie belső monológjai körbe-körbe járnak, a „vajon mi van Wendyvel?” kérdés pedig addig van mantrázva, hogy egy ponton már kevésbé félelmetes, inkább rutinszerű. A csavarok viszont működnek, még ha nem is mindegyik olyan ütős.

Több helyen olvastam, hogy ez a sorozat legerősebb darabja, de én nem osztom ezt a véleményt. Szerintem egy jól sikerült folytatás, aminek nem sikerült überelnie az első rész sokkját. Olvasmányosságban simán hozza az elvártat. A stílus könnyed, a humor itt-ott beszivárog a sötét tónusok közé. Feszültségben viszont gyengébbnek érzem, mint az első részt. Ott a csavarok szinte letaroltak, itt sok részlet sejthető volt. Karakterívekben pedig Millie sajnos nálam visszalépés: mintha a sorozat logikájához az kellene, hogy újra és újra hasonló hibákat kövessen el, még akkor is, ha az első rész után elvárnánk tőle némi fejlődést. Mindezek ellenére elégedetten csuktam be a könyvet.

Zárógondolatok

Nálam A bosszú otthona egy erős, de nem letaglózó folytatás. Amennyiben szeretted A téboly otthonát és bírod a rövid, csavaros, könnyen fogyasztható pszichothrillereket, akkor mindenképpen ajánlom, mert jó választás egy bekuckózós délutánra. Nekem nem ez lett a kedvenc McFadden-könyvem, de simán megkapja a stabil négy csillagot – még akkor is, ha titkon reméltem, hogy Millie másodszor is úgy csavarja ki a kezemből a könyvet, mint az elsőnél. Ez most csak egy nagyon jól megírt, gördülékeny, okosan csavaros folytatás, de néha pontosan ennyire van szükség.

---

Fülszöveg

Nehéz olyan munkaadót találni, aki nem kérdez túl sokat a múltamról. Ezért hálát adok a szerencsémnek, hogy Garrickék mégis munkát adnak nekem. Takarítom a pazar penthouse-ukat, és flancos ételeket készítek a makulátlan konyhájukban. Itt dolgozom egy darabig, míg meg nem kapom, amit akarok.

Szinte minden tökéletes. Azonban még mindig nem találkoztam Mrs. Garrickkel… Biztos vagyok benne, hogy az ő sírását hallom az ajtón túlról. Látom a fehér hálóinge nyakán a vérfoltokat, mikor mosok. Aztán egy nap nem tudom megállni, és bekopogok hozzá. Lassan feltárul előttem a vendégszoba, és amit odabent látok, az örökre megváltoztat mindent.

Ekkor ígéretet teszek. Elvégre nem ez lenne az első alkalom. Meg tudom védeni Mrs. Garricket, miközben a saját titkaimat is biztonságban tartom.

Douglas Garrick rosszat tett, és meg fog fizetni érte. Csak az a kérdés, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni…

A #1 Amazon bestsellerszerző Freida McFadden A téboly otthona folytatásában sem engedi el a sötét és hátborzongató atmoszférát, valamint Millie is visszatér. Vajon most mit tartogat számunkra?