Amikor kiderült, hogy Suzanne Collins új regénye Haymitch Abernathy múltjáról szól, pontosan tudtam, hogy lelkileg nem lesz sétagalopp. Mégis izgatottan vártam, mert Haymitch mindig is az egyik legizgalmasabb karakter volt az Éhezők viadala világában. A mogorva, cinikus, alkoholba temetkező mentor, akiről azonnal éreztük, hogy nem volt mindig ilyen. Ebben a regényben végre megkapjuk a válaszokat, és annál sokkal többet is. Nem „csak” egy újabb Viadalt látunk, hanem a második Nagy Mészárlást, vagyis azt a vérfürdőt, amiben Haymitch mindössze tizenhat évesen próbál életben maradni. Viszont, ami igazán fáj: úgy kezdjük a könyvet, hogy tudjuk: ez nem egy hős felemelkedésének története. Ez egy lassú és fájdalmas leépülés krónikája.
Tudjuk, ki nyeri a Viadalt – de nem ez a lényeg
Collins egy nehéz feladatot vállalt: úgy kellett izgalmas regényt írnia, hogy a végkimenetelt már mindenki ismeri: Haymitch nyer. Pont. A kérdés nem ez, hanem inkább az: hogyan? És mennyi marad belőle a végére? A könyv a megszokott ütem szerint építkezik: aratás, kapitóliumi utazás, bemutatkozások, ruhák, interjúk, a Viadalra való felkészülés, és maga a Viadal. És mi, olvasók, pontosan tudjuk, hogy Haymitch túléli, de közben ott van egy rakás más karakter is, akiket (sajnos) akaratlanul is megkedvelünk, pedig tisztában vagyunk azzal, hogy nem élik túl. És ezzel a tudással együtt olvasni minden fejezetet egy kicsit olyan, mint nézni egy filmet, ahol tudod, hogy robbanni fog a bomba, de attól még ugyanúgy összerezzen a gyomrod, amikor megtörténik.
És részben ez a mi nagy bajunk. Hogy azt gondoljuk, a dolgok elkerülhetetlenek. Nem hisszük, hogy lehetséges a változás.
Visszatérés Panembe
A regény első felében megismerhetjük Haymitch életét a 12. körzetben: a családját, a szerelmét és a mindennapi küzdelmeit. Azonban az 50. Éhezők Viadala, a második Nagy Mészárlás, mindent megváltoztat. A játékok brutalitása és a Kapitólium manipulációja nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megsebzi a fiatalokat. A Kapitóliumba érkezésük után szinte rögtön világossá válik a számukra, hogy a 12. körzet nehezített pályán mozog, hiszen nem sokakat érdekel mi lesz velük, készpénznek veszik, hogy meghalnak, hiszen senki nem nyert még viadalt onnan. (Lucy Gray kivételével, de róla a propaganda miatt nem tudnak az emberek.) Haymitch túlélése nem a véletlen műve: intelligenciája és stratégiai gondolkodása révén képes túlélni, de hatalmas árat fizet érte. A történet során azt követjük végig, hogyan változik meg Haymitch személyisége a Viadal borzalmai hatására.
Kapunk egy kis nosztalgiát
A nosztalgiafaktor is tökéletesen működik: a könyvben több ismerős karakter fiatalabb verziója is feltűnik, mint Beetee, Mags, Effie vagy Plutarch Heavensbee. Ez nagyon jót tett a történetnek, kifejezetten örültem a jelenlétüknek. Ráadásul a karakterábrázolás brutálisan jó. A történet során pedig fokozatosan bontakozik ki, hogyan vetették el a lázadás magjait már jóval Katniss előtt. A háttérben már mozgolódás van, ebbe vonják be Haymitch-et is, bár ő sem ismer minden részletet, csak a rá osztott feladatot. A rendszer nem stabil, Snow elnök pedig minden eszközt megragad, hogy hatalmát bebiztosítsa. Beleértve egy szép lassan kifundált média-propagandát is, ami a Viadalt nemcsak szórakoztatássá, de fegyverré is teszi.
A média hatalma és a propaganda
Az aratás hajnala egyik legnyomasztóbb, és egyben legzseniálisabban felépített vonulata a Kapitólium propagandagépezetének részletes bemutatása. Collins ezúttal nem csak sejtet, hanem kimond, rámutat és lecsupaszítja, hogyan formálja át a hatalom a valóságot, ha van hozzá kellő médiafölénye és politikai akarata. A Viadal nem csupán egy erőszakkal teli show, hanem jól felépített, gondosan adagolt eszköz a félelemkeltésre és az elnyomás fenntartására. A kiválasztottak sorsát úgy közvetítik, mint egy szórakoztató műsort. Erről már rengeteget írtam a korábbi részek bejegyzéseiben is, de nem gondolom, hogy ki kéne hagyni, mert ez a történet egyik gerince.
A legújabb tematika a „Nincs béke”, a szlogenek csak úgy zúdulnak az ember nyakába százfelől. HA NINCS BÉKE, NINCS KENYÉR! HA NINCS BÉKE, NINCS BIZTONSÁG! És persze: HA NINCSENEK BÉKEŐRÖK, NINCS BÉKE! HA NINCS KAPITÓLIUM, NINCS BÉKE!
A média torzít, elhallgat, dramatizál, miközben valós, hús-vér emberek szenvednek és halnak meg. A Kapitólium kifelé azt mutatja, hogy a Viadal egy lehetőség: dicsőség, emelkedés, győzelem. A valóság viszont az, hogy ez egy véres figyelmeztetés, egy ismétlődő emlékeztető a kerületeknek arra, ki az úr. És ami igazán nyugtalanító: a lakosság egy része mindezt valóban élvezi. A közöny és a manipulált szórakoztatás kéz a kézben járnak. Ebben a rendszerben a túlélés már önmagában is lázadás, a gondolkodás pedig egyenesen veszélyes. Haymitch részvételén keresztül testközelből tapasztalhatjuk meg, mit jelent, ha valaki akár akaratlanul is szembe megy a hatalom narratívájával. A Viadal nem ér véget az arénában. A túlélőket utána még évekig formálja a rendszer, újra és újra felhasználva őket a saját céljaira. És mire ezt az olvasó felismeri, már nemcsak Haymitch sorsa miatt érez dühöt és fájdalmat, hanem azért is, mert nagyon is ismerős ez az egész. Talán túlságosan is.
Ez nem egy hőseposz
Collins mindig is remek volt abban, hogy a disztópikus köntös alatt nagyon is valós társadalmi kérdéseket vessen fel, és Az aratás hajnala ebből a szempontból talán még erősebbre sikerült, mint az előző könyvei. A politika, a média manipulációja, a hatalom természete: mind ott van a háttérben, néha nagyon is erőteljesen. És hogy mit csinál a rendszer azokkal, akik túlélnek? Elpusztítja őket belülről. Haymitch története nem egy sikersztori. Ez egy figyelmeztetés. Egy emlékeztető arra, hogy nem minden győztes csata végződik dicsőséggel, és a túlélők néha jobban megsérülnek, mint akik elestek.
Ez volt a kedvencem az összes Éhezők viadala regény közül eddig. Amellett, hogy a legjobb, szerintem a legsötétebb is volt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az Énekesmadarak és Kígyók balladája után hogyan teljesít egy újabb előzménytörténet, és én abszolút elégedett vagyok. Negatívumot őszintén szólva nem is nagyon tudok mondani róla, mert az csak szőrszálhasogatás lenne. Jót tett a történetnek, hogy most Haymitch került középpontba, emellett nyomasztó volt olvasni, hogy miképp tette teljesen tönkre a Kapitólium. Ahogy már megszokhattuk, olyan témákat érint, mint a propaganda, a társadalmi igazságtalanság és a hatalommal való visszaélés, amelyek ma is relevánsak. Erre nagyon jó eszköz volt, ahogy az első oldalon már ehhez kapcsolódó idézetekkel kezdett az írónő. Kicsit azt éreztem tőle, mintha ezzel reagálna a jelenkor eseményeire.
Fülszöveg
Ha elvesznek tőled mindent,
amit szerettél,
mi marad, amiért harcba szállnál?
Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.
Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.
Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.
- Műfaj: Sci-fi, Disztópia (YA)
- Szerző: Suzanne Collins
- Sorozat: Az éhezők viadala 0,5
- Kiadó: Agave könyvek
- ISBN: 9789635983391 (2025)
- Oldalszám: 400
- Eredeti megjelenés éve: 2025
- Fordító: Farkas Veronika
