Gleam – Csillogás (Az aranyozott sorozat 3.)

A Gleam (Csillogás) az Aranyozott fogoly harmadik kötete, és bár terjedelmét tekintve epikusnak tűnik, a történetvezetés korántsem ilyen grandiózus. Őszintén szólva nem volt könnyű dolgom az olvasásával. A sorozat eddigi részeit is inkább érdeklődő távolságtartással olvastam, de ez a harmadik kötet valahogy még ennek a lélektani ingerküszöbnek is aláment. És nem a témaválasztással van baj. A toxikus kapcsolatból való kilépés, az önazonosság keresése, a trauma feldolgozása erős irodalmi alapok. Viszont a főhősnővel már olyan szinten nem tudtam azonosulni ebben a részben, hogy ez már az élmény rovására ment. Sajnálom, mert szerintem alapvetően nem lenne rossz könyv.

Terjedelem kontra történet: hova lett a tartalom?

A Gleam közel 600 oldala alatt tényleg azt éreztem, hogy ha a szerkesztő néha kihúz pár sort, semmi nem veszett volna el. Ezt a cselekményt egy kompaktabb kötet is simán elbírta volna. Főleg, hogy a lendület is inkább a végére marad. Az utolsó kb. 150 oldal végre meghozta azt az élményt, amit korábban hiányoltam: feszültség, fordulatok, Auren sorsa iránti valódi aggodalom.

Akik szerették a Gild és a Glint atmoszféráját, azok itt is megtalálhatják a sorozat megszokott elemeit. Viszont akik eddig is nehezen viselték Auren bizonytalanságát és a túlbeszélt belső monológokat, azoknak ez a rész sem fog felüdülést hozni. A történet továbbra is kitart a lassú építkezés mellett, de legalább a záró szakasz képes megmenteni az élményt attól, hogy egy teljesen unalmas könyvet kapjunk. Mert a vége bizony valóban ütős.

A karakterfejlődésre nem lehet annyira panasz

Auren karaktere kezd formát ölteni, legalábbis verbálisan. Az első oldalaktól kezdve szembeszáll Midásszal, ami tényleges dialógusokban is megmutatkozik. A konfliktusok köztük már nem csak a főhősnő belső vívódásaiban zajlanak, hanem nyíltan, kimondva, feszültséggel. Kellett már ez a dinamikai váltás.  Ugyanakkor Auren még mindig képes arra, hogy ne lásson távolabb a saját meggyőződésénél. Képes lenne az erejével királyságokat mozgatni (Midász is csak emiatt nem engedi el), de ahelyett, hogy a kezébe venné a sorsát, inkább menteni próbál másokat. Természetesen van, amit mindenképp pozitívumként kell kiemelnem: Auren hűsége Digby iránt. Ez az a szál, ahol végre érzelmi valódiságot éreztem. Sajnos ugyanez Rissával már nem működött. Ezen a ponton már nem érzem a „magamat választom” hitelességét. Mert aki mindenkinek segíteni akar, az gyakran önmagának nem tud.

Az ember életében elérkezik a pont, amikor választania kell a megbánás és a hibázás lehetősége között. Inkább elkövetem ezeket a hibákat, mint hogy úgy éljek tovább, hogy esélyt sem adtam.

Slade ebben a kötetben már több, mint titokzatos kapitány. A szemszögfejezetek miatt jobban belelátunk abba, mitől működik ő ilyen vezéregyénisségként. Érthető, követhető, megbízható. Taktikázik, hiszen tudja, hogy Midász őt is el akarja tűntetni a színről. Az írónő lassan építi közöttük a kapcsolatot, de legalább van benne egyenlőség, társaság, figyelem.

Van, aki viszont nem változik

Ebben a részben Midász király végre teljes mértékben megmutatja, mi is lakik az aranyálarc mögött. A jelenetei már nem csak idegesítőek, hanem egyenesen ijesztőek. Az, ahogy a hatalmát gyakorolja, ahogy Auren képességeit kihasználja, és az, ahogy irányítani próbálja, hű lenyomata egy bántalmazó kapcsolat teljes eszköztárának. Határozottan az írói munka érdeme, hogy sokszor meg tudnám ütni. És amit a könyv utolsó harmadában Aurennel tesz… Ha valamire, akkor erre komolyan nem számítottam. Illetve a visszaemlékezések során is igazi WTF pillanatot kapunk vele kapcsolatban.

Malina királynő is feltűnik időnként, ismét kapunk fejezeteket a szemszögéből, de részemről újra csak egy „töltelékszál” érzését kelti. Hisztis, akaratos, esendő. Számomra semmiképp sem nem életszerű vagy izgalmas. A motivációja hol logikus, hol teljesen kiszámíthatatlan. A távlatokat nézve értem, miért lehet fontos, hogy jelen legyen, de a fejezetei csak lelassítják a történetet. A legtöbb cselekedete igazából csak szemforgatást váltott ki belőlem. Ráadásul érzelmileg sem érint: ha bármi történne vele, csak vállat vonnék. Ez nem a legjobb érzelmi kapcsolat egy olvasó és karakter között.

Az előítélet homályában nem látjuk egymást igazán.

A bántalmazó kapcsolat kicsúcsosodása

És itt érünk el ahhoz, amit a sorozat első három része tulajdonképpen körbejár: a toxikus, bántalmazó kapcsolat lassú felismerése és feldolgozása. Ebből a szempontból ez a rész volt a legdurvább, itt mutatkozik meg leginkább Midász valódi arca. Ő nem csupán birtokol, hanem kiszipolyoz, emocionálisan zsarol, és éppen annyi törődést csepegtet, hogy Auren azt higgye, ez a szeretet. A helyzet ijesztően valóságos. Különösen azoknak, akik láttak már hasonlót, akár a saját életükben, akár máséban. Ez nem csak fantasy-elem: ez egy tükör. És talán épp ezért olyan nehéz néha olvasni, mert nem a szörnyek a legfélelmetesebbek, hanem az, aki azt állítja, szeret, miközben apránként szűkíti be a világodat.

Mivel egy ilyen kapcsolat mély nyomot hagy, nem ítélem el teljesen Auren tetteit. Rajta keresztül tökéletesen bemutatja Kennedy, hogy az áldozat sokszor csak segítséggel, és apró lépésekben képes felismerni a helyzetet, amibe került, és kivonni magát a toxikus fél hatása alól.  

Valami összetört bennem, de nemcsak a szívem. Összetörte a szabad akaratomat. A lelkesedésemet. A hangomat. Megtörte a lelkemet, és én hagytam.

Még nem kapunk választ mindenre

Auren már látja, mit tett vele Midász. Végre észreveszi, hogy nem szerelemről van szó, hanem birtoklásról. És mivel most már mások is tudják, hogy az arannyá változtatás képessége benne lakozik, nem Midászban, a lapok is átrendeződtek. Auren kezében lehetne a hatalom, a királyság, sőt, talán az egész politikai térképet is átrajzolhatná. Csak épp ő nem ilyen. Játszmázni nem tud, nem akar, nem is tanulta meg. És bár ezt értem, az olvasóból időnként kiszakad a gondolat: de mi lenne, ha mégis? Ezt igazából a drámai végkifejlett nélkül is el lehetett volna érni annyival, hogy bebizonyítják, Midásznak nincs valódi ereje.

Közben a Negyedik királyság sem mentes titkoktól. Van ott valami, amit még mindig nem tudunk. Slade is tartogat valamit, és ez fenntartja az érdeklődést. Ráadásul a világépítést még mindig kevésnek érzem. Sokkal több potenciált látok benne, és várom, hogy végül sokkal összetettebbé váljon. A problémám ezzel csak az, hogy ha ez három kötet alatt nem történt meg, akkor nem hiszek benne igazán, hogy ez után fog.

Összességében szerintem több tartalom vagy kevesebb oldalászám kellett volna

Felőlem mondjuk a terjedelem is maradhat, csak akkor az legyen megtöltve, mert ez a jelenlegi formájában csak időhúzás. Őszintén szólva: elképzelésem sincs, hogyan fog folytatódni a történet. A Gleam végén jön a szokásos függővég, de ha itt zárult volna le a sorozat, valószínűleg némi megkönnyebbüléssel, de teljesen nyugodtan leteszem. Ehelyett még három kötet van hátra, ami egyfelől érdekes, másfelől kissé fárasztó kilátás.

Akik eddig szerették a sorozatot, valószínűleg ez a rész is tetszeni fog nekik. Számomra túl sok volt az egyhelyben topogás, és a főszereplő megkérdőjelezhető döntéseivel is nehezen azonosulok. Az biztos, hogy a téma, ami köré épít a történet, fontos, hiszen rengeteg ember él olyan kapcsolatban, amiből Auren is szabadulni próbál.

Fülszöveg

„Nem esik rá a választásom. Többé már nem. Én magamat választom”.

Midász király tett azzá a nővé, aki ma vagyok. Hírhedtté. Elérhetetlenné. Az övé.

A bezártság azt a téveszmét kelti bennünk, hogy távol tudjuk tartani a rosszat…, amíg rá nem jövünk, hogy a rossz tart bent minket.

Most egy különös királyságban élek, hazugok között, nincsenek szövetségeseim, mégsem ülök a babérjaimon, és hagyom, hogy elfonnyadjak. Nem! Van valami, ami virágba szökkent az elnyomásom ellenére is. Valami baljós. Valami dühös.

De arra egyáltalán nem számítottam, hogy éppen hozzá fordulok. Ravinger királyhoz.

Vészjósló, nagyhatalmú és túlságosan vonzó. A saját káromon tanultam meg, milyen, ha megbízom egy engem befolyásolni akaró királyban, akkor hát miért dobban meg a szívem, valahányszor Ravinger király a közelemben van? Óvatosnak kell lennem, különben a szabadságomnál jóval többet veszíthetek.

A lelkemben harcot vív a megbánás és a bosszú, és gyorsan tervet kell kovácsolnom, mielőtt belegabalyodok a királyok és királynők ármánykodásába.

Mert engem többé nem zárnak rácsok mögé. Ezúttal nem. Most én fogok csapdát állítani.

Csak azt remélem, hogy a szívem sértetlenül kerül ki ebből a harcból.

A felnőtteknek szóló fantasy sorozat harmadik kötete folytatódik ebben a nagyívű, Midász király mítosza ihlette történetben, amiben tündérek, balvégzetű szerelem és leküzdhetetlen mohóság keveredik.