Az már a Kísérteni Adeline-t bejegyzésemben valószínűleg egyértelmű volt mindenkinek, hogy nem szerettem azt a könyvet. Nagyrészt untam, az írás stílusa se ragadott magával, és a szereplők is idegesítettek. Végig az volt az érzésem, hogy a második részének a közelébe sem fogok menni. Viszont az emberkereskedelmes szál érdekelt, és olyan lezárást kapott az első rész, hogy úgy döntöttem, adok egy esélyt a második résznek is. Ugyan nem rögtön, mert ennyire én se vagyok mazochista, de 2 hónap szünet után rászántam magam a folytatásra. Ha érdekel, hogyan tetszett a Levadászni Adeline-t, olvass tovább.
Valóban sötétebb, mint az első rész
Sok helyen kiemelték, hogy az első rész után a második már jóval sötétebb. Ezt nem vitatom, valóban az volt. Szóval akinek már az is sok volt, ennek neki se álljon, és vegye komolyan a könyv elején leírt figyelmeztetéseket.
A Haunting Adeline végén minden adott volt egy erős, érzelmileg felkavaró folytatáshoz. Adeline elrabolva, Zade eltökélten, a tét pedig nagyobb, mint valaha. Ehhez képest a második rész inkább érződik egy túlírt, szétesett kísérletnek, mint egy valódi lezárásnak. Adeline története ott folytatódik, ahol az előző rész abbahagyta: elrabolják, és egy földi pokolba kerül, ahol lányokat készítenek fel eladásra. A könyv első fele valóban gyomorszorító, hiszen rengeteg szörnyűséget kell átélnie, ráadásul végig azt az érzést kelti, hogy nincs menekvés. A rettegés és a bizonytalanság szinte kézzel tapintható. Carlton nem fél a brutalitástól, ez tény. Amit mondjuk észrevettem, hogy az erőszakról itt már nem mert olyan több oldalas részletességgel írni, mint az első rész aktusairól. Néhány dolgot részletez, de sokszor inkább csak sejtet, és ezeket a rövidebb részletezéseket csak arra használja, hogy fenntartsa a feszültséget. Állítólag a Hajsza utáni időszak volt a házban töltött időből az egyik legkegyetlenebb, a lányok is jobban eltávolodtak egymástól. Mégsem kaptunk ebből már sokat. Ettől függetlenül eddig a pontig minden működik. Aztán jön a történet második fele.
És most, itt maradtam egy halom törött darabkával ott, ahol a szívemnek kellene lennie, és nem tudom, hogyan hozhatnám rendbe úgy, hogy ne sebezzem meg magam még mélyebben.
Engem a történet második felében elveszített
Félúton elérkezett a várva-várt pillanat, és a hős Zade végre megjelenik, hogy megmentse Adeline-t. A történet pedig innentől veszít a lendületéből. A menekülés, a gyógyulás, a bosszú és az újra egymásra találás egyszerre próbál jelen lenni, de egyik sem kap igazán teret. A trauma súlya néha eltűnik a sok hirtelen váltás és túlzott erotika között. Eleinte még tetszett, hogy valóban foglalkozott a könyv a traumával, és Adeline nem úgy ment haza, mintha semmi sem történt volna. Viszont ezen a ponton már elkezdett egy hosszúra nyújtott rétestésztára hasonlítani az egész. Jó hosszan felépítették a 2 oldalban összedobott lezárást.
A két főszereplőt továbbra sem sikerült megkedvelnem
Zade most is a mindentudó, mindent kibíró, mindent megoldó férfi. Elméletileg ő az, aki helyreállítja Adeline világát. Gyakorlatilag inkább csak uralja. És nem, nem azért zavaró, mert „rosszfiú”, hanem mert minden jelenetben a saját egója a legerősebb karakter. Ő nem hős, csak egy férfi, aki szerelmet játszik, miközben minden helyzetet kontrollál. A kapcsolatuk újraépítése elvileg a gyógyulás metaforája lenne, de a gyakorlatban csak szürreális BDSM-terápia, ami egyre kevésbé tűnik romantikusnak, és egyre inkább kérdésessé teszi, hogy Adeline valóban jobban van-e.
Adeline ebben a részben tényleg megváltozik, csak épp a fejlődés iránya nehezen követhető. A házban átélt borzalmak után logikus lenne, ha a történet a trauma feldolgozására és az önazonosság újraépítésére fókuszálna. Ez mondjuk valamennyire meg is történik. De mindemellett a könyv második felében Adeline egyfajta bosszúangyallá válik, aki gondolkodás nélkül öl, kínoz és rombol, mintha az áldozat szerepéből csak úgy lehetne kilépni, ha az ember maga is szörnyeteggé válik. És igen, a motivációját értem. Én is pipa lennék a helyében. De valamiért mégsem értem hitelesnek ezt a szintű személyiségváltozást.
Sibby, a mentőöv a sötétségben
A könyv legnagyobb meglepetése számomra Sibby volt. Az ő groteszk, abszurd, mégis élettel teli jelenléte volt az egyetlen dolog, ami néha kizökkentett a monoton szenvedésből. Egyszerre őrült, ijesztő, de a maga módján szerethető. Úgy gondolom, hogy ő az egyetlen, aki valóban életet lehel ebbe a túlírt univerzumba. Nem akar megfelelni senkinek, nem kér bocsánatot. Egyszerűen csak jelen van. Minden jelenet, amiben Sibby megjelenik, szinte fellélegzés. A legtöbb szituációban önkéntelenül is humorforrássá válik, de nem a nevetségesség, hanem az abszurditás miatt. A maga beteg módján ő testesíti meg azt a fajta szabadságot, amit Adeline sosem kapott meg. Miközben mindenki más a traumát próbálja „jól” feldolgozni, Sibby egyszerűen leégeti maga körül a világot, és továbbáll. Az ő karaktere szinte az egyetlen bizonyíték arra, hogy H. D. Carlton tud írni, ha akar.
Túl sokat akart a végére
A Levadászni Adeline-t egyszerre próbál lenni dark romance, bosszútörténet és trauma-dráma. Emiatt viszont egyik sem lesz igazán. Vagyis de, gyakorlatilag a dark romance ledominálja az egészet, bár ez is az elsődleges műfaj. Viszont mégis olyan hatást kelt számomra az egész, mintha maga az írónő sem tudta volna eldönteni, hogy milyen vonalon haladjon. Volt egy csomó jó ötlete, ami külön-külön remekül is működött volna, de ezt beleszórta egy könyvbe. Leginkábbazt sajnálom, hogy ebben a történetben ennél több is lehetett volna. A nyelvezet sokszor indokolatlanul nyers, a cselekmény túlhúzott, a végső leszámolás pedig olyan gyorsan zajlik le, mintha az írónő is megunta volna. A vége után nem azt éreztem, hogy végre lezárult valami, hanem azt, hogy végre vége van. Ráadásul az erotikus részek (ami ugye a zsáner egyik lényegi eleme) ismét inkább csak kínosak voltak, mint izgatóak. Egyszerűen szarul voltak megírva / fordítva.
Nem tudtam több csillagot adni, mint az első részre
A Levadászni Adeline-t pontosan az a könyv, ami bizonyítja, hogy a több nem mindig jobb. A sorozat második fele valóban sötétebb, durvább, és elvileg mélyebb is, de sokszor éreztem, hogy inkább önmagát próbálja túlszárnyalni. Az első néhány száz oldal még megmutatja, mennyire nyomasztó lehet a kiszolgáltatottság, de a történet végül saját maga karikatúrájává válik: túl sok (laposan megírt) szex és egy összecsapott lezárás, amit majdnem 300 oldal felvezetés előz meg. Adeline történetében ott lett volna az erő, a gyógyulás, a női harag és a trauma feldolgozásának lehetősége, de ezek sajnos mind elhalnak a hatásvadász jelenetek között.
Őszintén? Kicsit sajnálom ezt a duológiát, mert az alapötlet erős volt (a hatalom, a trauma és a sötétség határán billegő emberi lélek). A két csillagot is ez miatt kapja meg, illetve, mert az első 300 oldal megmentette attól, hogy rosszabbra értékeljem. Ha megtartja azt a lendületet, akkor sokkal többet is kapott volna tőlem. Ez a sorozat jó is lehetett volna. Nem lett.
Fülszöveg
A Gyémánt
Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.
De csak egy halál angyalát teremtették meg.
A Vadász
Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.
A macska-egér duológia második, befejező része.
- Műfaj: Dark Romance
- Sorozat: Macska-egér duológia 2.
- Szerző: H. D. Carlton
- Kiadó: Rainy Days
- ISBN: 9789635805204 (2025)
- Oldalszám: 654
- Eredeti megjelenés éve: 2022
- Fordító: Alföldi Zsófia
- A sorozat előző része: Kísérteni Adeline-t
