A parázs ura (A démonkirálynő próbái 2.)

Őszintén szólva, nem tudtam, mire számítsak a második kötettől. Az első rész után maradt bennem néhány kérdőjel, meg az a fajta bizonytalanság, amikor tudod, hogy működhetne ez az egész, csak valami még nem állt össze. Bíztam benne, hogy a második kötet majd helyre teszi, amit addig csak fél gőzzel bontott ki. Vártam valami többet, valami bátrabbat. És bár volt, ami beérett, az összkép még mindig kissé felemás maradt. Az viszont abszolút pozitívum, hogy A parázs ura azzal kezd, hogy összefoglalja, mi is történt az előző részben. Pacsi érte.

Miről is szól a második rész

Rowan már messze van attól a szorongó halandó lánytól, akit az első kötetben megismertünk. Mostanra egészen otthonosan mozog démoni öröksége és a mágiával teli világ határán. Orion, akinek a bizalom továbbra sem erőssége, még mindig úgy véli, hogy Rowan nem más, mint Mortana, akinek a megölésére felesküdött. Ebből a kissé feszült alapállásból indul kettejük újabb közös küldetése, ami egyszerre politikai alku, személyes leszámolás és persze romantikus huzavona.

A sztori ott folytatódik, ahol abbamaradt: új szövetség, új ellenség, ugyanaz a folyamatos adok-kapok. Ezúttal végre Orion szemszögéből is kapunk fejezeteket, ami sokat hozzáad a karakteréhez: kiderül, hogy nem csak jól néz ki, hanem időnként képes gondolkodni is, még ha ezt nem mindig kommunikálja túl jól. Közben bejárjuk a Pokol egy különösen kegyetlen, puritán szegletét, megismerjük Rowan múltját. A kérdés pedig az, hogy meddig lehet elodázni egy véreskü betartását?

Mintha Rowan elveszítette volna a személyiségét

Rowan az első rész egyik legnagyobb erőssége volt: szorongott, viccelődött, feszengve navigált a démonok között és önirónia volt a túlélőkészlete. Mostanra viszont valami megváltozott, és nem feltétlenül előnyére. A karakterív kétségtelenül látványos: erősebb, tudatosabb, magabiztosabb, de a humorát, azt a fanyar, nagyon emberi hangot, ami annyira szerethetővé tette, mintha valahol útközben elhagyta volna. Értem én, hogy démonná válni nem egy laza személyiségfejlesztő tréning, de a váltás kicsit hirtelen és kicsit túl sok. Az a Rowan, akit megkedveltem, most keményebb lett, csak épp nem biztos, hogy ettől érdekesebb is.

Orion továbbra is dögös, komplikált, és gyötrődik. Ez utóbbira legalább kapunk némi belátást, hiszen végre az ő szemszögéből is olvashatunk. Kiderül, hogy nemcsak hangzatos fenyegetései és démoni egója van, hanem múltja, dilemmái és még érzései is, valahol mélyen eltemetve. Kettejük kapcsolata továbbra is azt a jól ismert „egyszerre taszít és vonz” dinamikát követi: mintha egyetlen nagy, véget nem érő „utállak-de-mégse” lenne az egész. Számomra ez a huzavona már a végére kezdett unalmassá válni, főleg, hogy a legtöbb fantasy romantikus szála manapság ebben merül ki.

[..] ha megpróbálsz harcolni a valódi természeted ellen, akkor veszíteni fogsz, és tönkre is mész a küzdelemben. Fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy, és akkor nem fog annyira fájni.

Ami biztos: most már nyíltan riválisok. Mindketten jogot formálnak a Tövisek városának trónjára, és egyikük sem hajlandó meghátrálni. Viszont kénytelenek együtt dolgozni, hogy közösen letaszítsák Cambrielt, a jelenlegi trónbitorlót. Rowan tudja, hogyan lehet őt legyőzni, Orionnak pedig szüksége van erre a tudásra, így megint összefonódik a sorsuk, akár akarják, akár nem.

A tempó jó, a világ még mindig tetszik

Az írás stílusa továbbra is olajozott, gyorsan olvasható. A szerző nem vacakol sokat: rövid mondatok, lendületes párbeszédek, minden a maga tempójában halad. Az erotikus jelenetek viszont ezúttal kevésbé működtek nálam. Inkább tűntek kötelező körnek, mint valódi történetépítő elemnek. Mintha csak azért került volna bele, mert a trendek miatt író kihagyhatatlannak tartja, akkor is, ha nem tudja valóban jól megírni ezeket a részeket. Nem volt nagyon zavaró, csak kissé üresnek érződött. De ha ez a könyv legnagyobb hibája, akkor azért még mindig egész jól állunk.

A világépítés továbbra is remek, különösen a Pokol jeleneteinél. A puritán kontextus izgalmas csavar, ez már jó alapot adott az eddig sejtett démonikus mitológiához. Brutálisra véve a démontémát, ocsmányan adagolja a vért és a feszültséget. Jó volt látni a város és alvilág részleteit.

Volt olyan izgalmas, mint az első rész?

A rövid válaszom: nem. De azért kicsit kifejtem. Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. A világépítés ezúttal sokkal karakteresebb lett, különösen a Pokol részleteinél. A váltott szemszög jól működött, Orion múltjáról is sokat megtudunk. Még a feszültség is működött, ahogy kell. De Rowan átalakulása nekem túl hirtelen volt, a személyisége közben valahogy kicsúszott a kezünkből, és a romantikus szál is egyre inkább rutinszerűnek érződött. Azt az érzést kelti, hogy csak azért van jelen, mert ebben a műfajban „kell”. A démonvadászokat most végre kicsit többet emlegették, de érdemi jelenlétük még mindig minimális. Összességében kevésbé tetszett, mint az első kötet: amit a Tövisek városa elkezdett, azt ez a rész sem tudta maradéktalanul befejezni. Mégis, volt benne annyi lendület és kíváncsiságot ébresztő részlet, hogy a harmadik könyvet is elolvassam.

Akiknek tetszett az első rész, azok szerintem ezt is szeretni fogják.

Fülszöveg

Nemrégiben még csóró egyetemista voltam. Most meg úgy tűnik, hogy én vagyok a Fényhozó, akinek az a sorsa, hogy a démonvilág királynőjeként uralkodjon.

Egy riválisom is akad: Orion, a Káosz Ura. Bonyolítja a dolgokat, hogy teljesen odavagyunk egymás testéért. Annak ellenére is, hogy ő megesküdött, hogy meg fog ölni engem.

Végső soron mindketten ugyanazt akarjuk: a koronát. Ám a vasakaratok csatájában csak egyikünk maradhat talpon.