A szomszéd titka mindig sötétebb

Őszintén szólva, ha csak a magyar címet nézem, ezt a könyvet simán ott hagytam volna a polcon. Kicsit olyan, mintha egy random thriller cím-generátor dobta volna ki, „szomszéd + titok + sötétség” kulcsszóra (A család az utca túloldalán a kiadó szerint miért hangzott volna olyan rosszul??). A fülszöveg viszont sejtetett valami kellemesen gyomorszorítót, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és nagyon gyorsan azon kaptam magam, hogy már rég aludnom kéne, de én a Hogarth utcában ragadtam, és képtelen vagyok eljönni onnan, ameddig minden titokra fény nem derül. Igen, egyéjszakás olvasmány lett belőle.

Ebben a könyvben arról van szó, hogy egy látszólag békés kertvárosi utca egyetlen napja hogyan borul pokollá. És arról, hogy mit kezdenek vele azok, akik észreveszik, hogy valami nagyon nincs rendben. Azt már itt leszögezem, hogy a fülszöveg alapján teljesen másra számítottam.

Békés utca, csendes ház

A történet Ausztráliában, Sydney egyik csendes utcájában játszódik, azon a fajta környéken, ahol a sövények gondosan nyírtak, a kerítések fehérre festve, és minden második ház olyan, mintha egy katalógusból vágták volna ki.

Az egyik ilyen házban él Katherine a férjével és az ötéves ikrekkel, George-dzsal és Sophie-val. A szomszédjuk, az idős Gladys, otthon ápolja beteg férjét, Lou-t, és közben fél szemmel mindig az utca történéseit is figyeli. Itt ne a rosszindulatú kukkoló és mindenkinek beszóló néni képe ugorjon be, inkább az a régi vágású „ha szükség van rá, rögtön tudjon segíteni” hozzáállásból. A képletbe még belép Logan, a futár, aki aznap délelőtt csomagot vinne a családnak, de valami nagyon furcsa érzéssel távozik az ajtajuk elől. És közben, a ház falain belül egy anya rémálma válik valóra.

Trope az első lövések hangjától indítja a történetet, majd visszaugrik az időben, és az ezt megelőző órákat bontja ki lassan, több nézőpontból. A sztori szinte teljes egészében egy napba sűrítve játszódik, amit thrillerben kifejezetten szeretek: mindent felnagyít, nincs hova elbújni, és az idő múlása önmagában is feszültséget teremt.

Minden résztvevő másként éli meg

Ebben a könyvben valóban nagyon jól ki van használva a több nézőpont. Nagyon jót tett történetnek, hogy ugyanazt a napot több lencsén át mutatja be az írónő: konkrétan négy szereplőt követünk végig. A több nézőpont úgy fut össze a végére, hogy tényleg értelme lesz annak, miért kellett mindenkinek a szemén keresztül átélnünk ugyanazt a napot.

Egyrészt ott van Katherine, az anya. Részben az ő szemszögén keresztül látjuk, hogy mi zajlik a házban. A túszhelyzeten keresztül viszont nagyon gyorsan kiderül, mennyi túlélési stratégia, önvád, félelem és makacs kitartás dolgozik benne egyszerre. Első sorban az ikreket próbálja megvédeni, miközben ő is retteg.

Ötéves gyerekeknek nem kellene arra gondolniuk, hogy muszáj bátornak lenniük.

Gladys, a „kotnyeles” szomszéd, simán elcsúszhatna sztereotip figurává, viszont Trope ezt nem hagyja. A kíváncsiság mögött magány, felelősségérzet és rengeteg bűntudat lapul: mi van, ha most tényleg nagy a baj, és ő hagyja figyelmen kívül az apró jeleket? Nagyon szerethető karakter, én szinte végig kedveltem.

Logan, a futár, tipikusan az a figura, akire az utca ránéz, és rögtön címkéz: tetovált, zord, biztos baj van vele. A könyv viszont szépen lassan lebontja ezt a külső képet, és megmutatja, mennyire vágyik arra, hogy helyesen cselekedjen. A rossz előérzete miatt ki akarja deríteni, hogy mi folyik a házban, és segítséget szeretne szerezni a családnak. Még akkor is, ha a múltja miatt eleve kevesebben hisznek neki.

A negyedik nézőpont maga az elkövető. Az ő szemén keresztül inkább egy belső monológot kapunk, ami nem önfelmentés, inkább egy hideg, kusza kísérlet arra, hogy valaki racionalizálja a saját tetteit. Látjuk, hogyan próbálja bebeszélni magának, hogy joga van ahhoz, amit tesz; hogyan kapaszkodik gyerekkori traumákba, rossz apamintába, miközben a könyv nagyon egyértelműen kimondja: ettől még nincs felmentés.

Mikor jön el az a pont, amikor az ember beavatkozik?

A könyv számomra legerősebb vonala az, ahogyan a belenemavatkozás dilemmáját boncolgatja. Ki ne lett volna már olyan helyzetben, hogy hallott valami furcsát a szomszédból (egy kiabálást, egy puffanást, egy sírást) és rövid belső vita után azt mondta magának: „Biztos csak összevesztek valamin, nem az én dolgom…”.

Itt pontosan ezt látjuk kiforgatva: Gladys és Logan is érzi, hogy valami nagyon nem stimmel a West család házánál. A gyerekek hangja hiányzik a reggeli rutinból. Az ajtó mögül jövő, feszült mondatok nem illenek ahhoz a „tökéletes” családképhez, amit eddig láttak. És mégis, a reflex az első pillanatban ugyanaz, mint a valóságban: biztos félreértem, nem akarok túllőni a célon, nem akarok kotnyeles lenni.

Az emberek mindig azonnal lezárják azzal, hogy ne üssük az orrunkat mások dolgába, de mi van, ha azoknak a másoknak segítségre lenne szüksége? Ha tényleg segítségre szorulnak?

A könyv bravúrja, hogy ezzel a dilemmával hosszan foglalkozik. Nem csupán egy villanásnyi „benéztem az ablakon és láttam valamit” jelenet, hanem egy teljes nap, amelyben azok az emberek vívódnak, akik kívülről figyelik a házat.

Az árnyék, ami mindent beterít

Trope nem finomkodik a témaválasztással: a könyv színtisztán a családon belüli erőszak különböző arcairól szól. Nem csak arról, amikor valaki üt, hanem arról is, amikor valaki szisztematikusan megtöri a másik önbizalmát, elszigeteli, irányítja, gazdaságilag kiszolgáltatottá teszi. Látjuk, hova vezet egy mérgező apakép, hogyan termelődik újra a bántalmazás, ha valaki soha nem tanul meg egészséges határokat húzni, és hogyan mossa össze az érzéseket az, ha valakit gyerekkorától kezdve arra kondicionálnak, hogy a szeretet és a félelem kéz a kézben jár.

Na de kinél van a fegyver?

A könyv marketingje már előre felkészít, hogy itt bizony lesz egy nagy csavar, úgyhogy az ember automatikusan találgatni kezd. És Trope pontosan tudja ezt. Ami tetszik, hogy a történet nagy részében nincs kimondva, pontosan ki az, aki a házban fegyverrel áll az anya és az ikrek fölött. A párbeszédek úgy vannak megfogalmazva, hogy mindig egy apró információ hiányozzon: név, megszólítás, életkor. Az olvasó így a saját fejéből tölti ki a hiányzó részeket, általában a leglogikusabbnak tűnő opcióval. Mivel az írónő nem kötötte az olvasók orrára az életkori infókat, én egy kifejezetten fiatal anyát képzeltem Katherine személyébe.

Nekem tetszett, hogy teljesen adta magát a megoldás, és visszagondolva az apró részletekre, már egyértelmű. Egy olyan végkifejlettet kapunk, ami beleillik a családon belüli erőszakról szóló történet logikájába, szóval nem is lóg ki a lóláb a végén.

A test sebei begyógyulnak; a lélek sebei viszont teljesen felemésztenek.

Pörgős, rövid fejezetek

Stílusra a könyv tipikusan az a „csak még egy fejezetet” darab. Rövid, váltakozó nézőpontú fejezetek, mindegyik a legrosszabb pillanatban elvágva. Pontosan úgy, ahogy egy pszichothrillernek működnie kell, ha azt szeretné, hogy az olvasó hajnalig olvasson. Nálam abszolút működött ez a stílus.

Ami viszont egy picit érződött, hogy néhol mintha direkt húzná az időt. Vannak részek, ahol a „valami nincs rendben a szomszédban” érzés kicsit ugyanúgy pörög végig több fejezeten keresztül, és olyankor az ember érzi, hogy ez itt inkább csak időhúzás. Engem ez azért nem zavart különösebben, mert az érzelmi ív, ahogy Gladys és Logan lassan eljutnak a „biztos csak túlreagálom” állapotából oda, hogy már nem tudnak nem cselekedni, végig fenntartotta az érdeklődésemet. Viszont aki nagyon allergiás a túlnyújtott tépelődésre, annak ez időnként sok lehet.

Zárógondolatok

Érdekes élmény volt azután körbenézni a neten, hogy befejeztem a könyvet. Kifejezetten vegyes a fogadtatása, molyon 80%-on áll. Ahogy beleolvastam az értékelésekbe, vannak, akik imádják a felépítést és a karaktereket, mások szerint túl hosszú az út a csavarig, vagy épp nem elég „ütős” a befejezés.

Én azok közé tartozom, akik szerint ez jobb könyv, mint amennyit a rideg átlagpontszám sejtet. Lélektani drámaként, amely a szomszéd tekintetén keresztül beszél családon belüli erőszakról és civil felelősségről, nagyon erősen működött.

Viszont fontos tudni, hogy a könyv kemény témákat érint: családon belüli erőszak, gyerekek veszélyben, fegyveres túszhelyzet. Nincs szétcsúszva a brutalitás, de érzelmileg nagyon intenzív. Ha most épp nem ez az, amire szükséged van, lehet, hogy érdemes későbbre időzíteni.

Ez az a könyv, ami után már elgondolkozol rajta, hogy néha a „nem az én dolgom” pontosan az a mondat, ami miatt túl későn érkezik a segítség.

Fülszöveg

A tökéletesség álarca mögött bújik meg a könyörtelen igazság

Mindenki a Hogarth utcában akar élni, a szép, fákkal szegélyezett sugárúton, a fehér házakkal. Westék, az új család tökéletesen beleillenek a képbe. Katherine és John őrülten szerelmesnek tűnnek, valamint tüneményes ötéves ikreik boldogan rohangálnak a gyönyörű smaragdzöld pázsitjukon.

De az emberek hamarosan elkezdenek tűnődni: miért nem csatlakoznak a grillpartikhoz? Miért utasítják el, ha valaki bébiszitterkedne nekik? Miért nem invitálják be őket magukhoz soha?

Minden családnak vannak titkai. Azonban semmit nem lehet örökké elrejteni, és az év legforróbb napján mindenre fény derül. A zárt ajtók mögött kibontakozik egy tragédia, és a hajnali madárcsicsergést szirénák hangja hasítja ketté. Ezután a békés Hogarth utca már soha többé nem lesz a régi.

A #1 Amazon bestsellerszerző Nicole Trope lebilincselő és fordulatokkal teli pszichológiai thrillere tökéletes választás mindenkinek, aki egy kis borzongásra vágyik. Már csak az a kérdés, te mennyire ismered a szomszédodat?