Quicksilver (Tündék és Alkímia 1.)

A Quicksilver egy újabb BookTok-szenzáció, amiről nagyon szerettem volna, ha működik. De ugye mind tudjuk már, hogy milyen ez, emiatt végig ott volt bennem egy csendes gyanú, hogy ebből vagy egy meglepően jó élmény lesz, vagy kapok egy újabb kliséhalmazt. Végül sajnos az utóbbi történt, ugyanis van benne legalább 200 teljesen felesleges oldal. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Pedig Callie Hart könyvében volt potenciál, és nem is kevés. Csak épp nem mindig ott és arra ment el a hangsúly, ahol igazán szerettem volna. Úgyhogy nézzük meg közelebbről, mi működött, mi nem, és hol csúszott félre ez az egész.

Egy ígéretes kezdet

A Quicksilver első fejezetei kifejezetten erősek. Egy kegyetlen, sivatagos világban indítunk, ahol a víz az átlagos emberek életében hiánycikk. Az emberek egy elnyomó hatalom alatt élnek, falakkal elválasztott körzetekben. Nálam ez az alapkoncepció nagyon is működött. Ennek a sivatagi környezetnek kifejezetten örültem, egyedinek hatott. Az egésznek volt egy disztópikus alaphangulata. Saeris itt még egy életképes, vagány túlélő. Lop, trükközik, alkalmazkodik. Van humora, van esze, és van benne élni akarás. Az egész azt sejtette, hogy ez a történet más irányba indul el, mint a megszokott klisék.

Aztán kinyílnak a kapuk, világot váltunk, és ezzel együtt a könyv is irányt vált: megérkezünk egy sokkal ismerősebb, romantasy-sablonokra építő ösvényre. Innen kezdve lett egyre erősebb bennem az érzés, hogy amit olvasok, az nem rossz, csak túlságosan gyakran emlékeztet arra, mennyi hasonló történeten vagyok már túl.

A könyv nagyon sok időt tölt el egy olyan világrész részletes bemutatásával, amely később meglepően kevés szerepet kap. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen a végkifejlett szempontjából érdemes ismerni a másik világot is. Valószínűleg inkább csak a csalódottság beszél belőlem, hogy nem ott játszódott a könyv nagyobb része. Ráadásul a helyszínváltással együtt megváltozik a történet ritmusa is. Lassul. Ismétel. Körbe-körbe jár. És egyre inkább a romantikus évődés kerül előtérbe, miközben a világépítés háttérbe szorul.

Nem szeretem a szóbeszédet, Saeris Fane. A szóbeszéd a pletyka szomszédja, és a pletykába mindig hazugság vegyül.

Rátérhetünk a két főszereplőre

Saeris karaktere számomra az egyik legnagyobb csalódás. Nem azért, mert rossz alapanyag. Hanem mert elveszíti önmagát. Az elején még egy talpraesett, gondolkodó, túlélő lányt látunk. Aztán ahogy belép a romantasy jól ismert koreográfiája, Saeris fokozatosan felszínessé és fájdalmasan egyhangúvá válik. Az intelligencia, amit az első fejezetek sugalltak, mintha szabadságra menne. A belső monológok túlnyomó része innentől nem a világról, nem az alkímiáról, nem a konfliktusról szól, hanem arról, hogy mennyire akarja a férfi főszereplőt.

Az említett férfi főszereplő pedig Kingfisher, aki már semmi újat nem tud hozzáadni a műfajhoz. Morcos. Titokzatos. Tragikus múlt. A kommunikációs készségei kimerülnek a morgásban és a bunkóságban. Természetesen elképesztően vonzó, természetesen többszáz éves, természetesen csak a főhősnő mellett kezd megváltozni. A humora néha működik, a jelenléte erős, de a személyiségét üresnek érzem. Felteszem a kérdést: a nők valóban ilyen arrogáns seggfejekre vágynak?

Enemies-to-lovers?

Sok helyen hivatkoznak a könyvre úgy, hogy egy szuper enemies-to-lovers történet. Hát… A probléma az, hogy sosem voltak valódi ellenségek. Volt bizalmatlanság. Volt bunkóság. Volt testi vágy. Ellenségeknek viszont a legkevésbé sem tartottam őket egy percig sem. Itt inkább csak két ember van, akik idegesítik egymást, miközben folyamatosan vonzódnak egymáshoz.

A spicy jelenetek pedig? Számomra inkább megtörték a hangulatot, mintsem erősítették volna. A világ sötét, kegyetlen, politikailag feszült. Ehhez képest a szexuális fókusz aránytalanul hangsúlyos, és gyakran elveszi a figyelmet azokról a szálakról, amelyek valóban érdekesek lennének. És szexuális fókusz alatt itt nem csak magát az aktust értem. Azon a ponton, amikor a kelleténél több oldal foglalkozik azzal, hogy Saeris vágyának az illatát a fél világ érzi, ott már az agyam is elkezdte ledobni a láncot. Több oldalas párbeszédek foglalkoznak ezzel, ami teljesen feleslegesen hosszítja a könyvet, illetve időt vesz el a fő történetszáltól.

Nagyon is hasznos volt a könyveket átnézni, hogy rájöjjünk, hogyan segíthetnék Layne-nek. Lehet, találunk valamit, ami egy szempillantás alatt megoldhatja a problémákat, de Danyát ez nem érdekelné. Ő úgy gondolta, a problémákat csak úgy lehet megoldani, ha jó kemények leütnek valakit, vagy ha addig szurkálják, amíg az meg nem hal, és nem igazán volt nyitott más alternatívára.

Van más is, ami működött azért

Térjünk vissza megint olyan dolgokra, ami miatt mégis működik a könyv. Mert ha az ember átrágja magát a romantikus zűrzavaron, akkor egy jó történetre bukkan. Kifejezetten izgalmasnak tartom az alkímia koncepcióját, a higany hangját. Illetve az is sokat használ, hogy Saeris nem elsőre tudja használni a mágiáját. Sőt. Nemhogy ő, senki nem tudja igazán körülötte, hogy hogyan kéne használnia. Emiatt kapunk egy folyamatot, ami során próbálgatja, tanulja, elbukik és újrakezdi. Na én ebből tudtam volna elképzelni többet, és az évődésből kevesebbet.

A pozitív dolgok között még a mellékszereplőket emelném ki. Kifejezetten jól belesimulnak a történetbe, van funkciójuk és karakterük. Számomra Carrion volt a legkedvelhetőbb szereplő. Ami nagy szó annak fényében, hogy egyben ő is a legidétlenebb karakter a könyvben. Ha az én ismerősöm lenne, tuti elástam volna már a kert végében, de így olvasva kifejezetten szórakoztató.

Zárógondolatok

A Quicksilver számomra egy átlagközép romantasy, ami erős világalappal indul. Sajnálatos, hogy túl sok időt pazarol klisés romantikus dinamika ismétlésére a könyv nagyjából feléig. Innentől viszont nem viszi el az egészet ez a szenvedés, és a folyamatos adok-kapok szópárbaj, hanem valóban a történetre fókuszált. Ettől a ponttól viszont egy kifejezetten jó fantasyt kapunk.

Ha a folytatás bátrabb lesz a világépítésben, mélyebb az alkímiában, és visszavesz a romantikus sóvárgásból, akkor ebből még nagyon is lehet valami. Én minden esetre tovább fogom olvasni, de már jóval visszafogottabb elvárásokkal.

---

Fülszöveg

Ne nyúlj a kardhoz! Ne fordítsd el a kulcsot! Ne nyisd ki a kaput!

A kegyetlen sivatagban kevés olyan dolog van, amit egy lány ne tenne meg egy pohár vízért.

A huszonnégy éves Saeris Fane jól tud titkot tartani. Senki sem tud a különös képességéről, sem arról, hogy amióta az eszét tudja, rendszeresen megcsapolta a Halhatatlan Királynő víztározóit. De elkerülhetetlen, hogy Saeris titka előbb-utóbb napvilágra kerüljön.

Amikor Saeris szemtől szembe kerül magával a Halállal, véletlenül megnyitja a birodalmak közötti kaput, és ezzel a jég és hó földjére kerül. Mindig is azt hitte, hogy a tündékkel csak a mítoszokban, legendákban és a rémálmaiban találkozhat, de… kiderül, hogy nagyon is léteznek. A lány egy több száz éves konfliktus kellős közepén találja magát, ami akár a halálához is vezethet.

Saeris, aki több mint ezer év után elsőként érkezett Yvelia zord hegyvidékére, tévedésből Kingfisherhez, egy jóképű tünde harcoshoz köti magát, akinek számos titka és aljas terve van. Fel akarja használni a lány alkimistaképességeit, hogy megvédje a népét, bármi legyen is ennek az ára…

De az alkukkal óvatosnak kell lenni a tündék földjén. Mert az ördög a részletekben rejlik…