Az örökösnő

Kezdjük egy problémámmal: manapság mindenre rásütik, hogy gótikus, csak mert egy régi házban játszódik. Hát, nekem ez így önmagában azért kevés hozzá, és erre ez a könyv is jó példa volt. Szóval akármennyire gótikus irodalom és gótikus thriller címkét kapott több oldalon is, én ezt ugyan nem fogom megadni neki. Ne értsetek félre, Az örökösnő nem volt szörnyű olvasmány, elég csavaros is volt, de nem teljesen azt kaptam, amit szerettem volna. De ez ugye legyen az én bajom.

Kivételesen kezdjünk a műfaji besorolással

Ha valamit, hát a marketinget nagyon eltalálták. A fülszöveg már az első mondatban eladja Az örökösnőt, mint csavaros gótikus thrillert egy hírhedt örökösnőről és az ő zűrös hagyatékáról. Ez nagyjából az a pont, ahol a thriller-mániás olvasó szeme felcsillan, a gótika-rajongó dörzsöli a tenyerét, és boldogan szalad elkölteni egy újabb könyv árát.

A gond ott kezdődik, hogy az ígért műfajok közül mindenből jut egy kicsi, de egyik sem nő igazán nagyra. Igen, a történet csavaros, tele van apró elhintett morzsákkal, amikből egy figyelmes olvasó simán összerakja a nagyobb fordulatokat. Nekem is megvolt a fő csavar gyanúja pár fejezet után, és később szépen be is igazolódott. Ez ad egy jó kis sikerélményt, de közben el is veszi a „hűha, ezt nem láttam jönni” pillanat esélyét.

A gótikus címke viszont nálam nagyon nem talált. Van egy öreg, erdőszéli ház, történetek az eltűnt emberekről, egy hírhedt özvegy, akit a fél város suttogva emleget. Papíron ez talán simán elmehetne gótikának. A megvalósítás viszont sokkal inkább modern családi dráma, mint nyomasztó, kúszó hangulatú gótikus rémmese. Egy pszichológiai családi dráma inkább szerintem. Jó értem, rejtélyes, titkokkal teli, néhány ponton még enyhén feszültséggel átitatott, de az igazi borzongás, a gyomorszorító izgalom nálam elmaradt. Nem féltem, nem aggódtam különösebben senkiért. Talán azért sem, mert a szereplők nagy részét nem is sikerült megkedvelnem.

Na de nézzük miről szól

A történet középpontjában az Ashby House áll, egy erdőszéli, eldugott villa Észak-Karolinában, meg persze a hírhedt örökösnő, Ruby McTavish Callahan Woodward Miller Kenmore. Igen, ez az egész a neve. Gyerekként elrabolták, később négyszer megözvegyült, a városka szemében félig legenda, félig rémálom, hiszen csak elhullott mellőle pár fickó.

Ruby halála után a teljes vagyon (a házzal együtt) az örökbefogadott fiára, Camdenre száll. Cam viszont már rég otthagyta az egész McTavish klánt, és egy csendes, normális életet próbál összerakni a feleségével, Julesszal. A regény elején Cam és Jules kényszerű visszatérése Ashby House-ba az, ami újra felkeveri az állóvizet, és vele együtt az egész családot, a régi sérelmeket, a ki nem mondott vádakat.

Na és milyen a család? Toxikus. Itt mindenki passzív-agresszív, pénzhez szokott, kiváltságos és önző. Nekem kifejezetten élvezet volt olvasni róluk. Na nem azért, mert akár egyetlen pillanatra is szimpatikusnak találtam volna bárkit, hanem mert az a fajta diszfunkcionalitás árad belőlük, amit az ember külső szemlélőként imád nézni, de a világért nem költözne be közéjük.

Levelekből összerakott múlt

A könyv szerkezete viszont kifejezetten jó volt. Hawkins úgy meséli el a történetet, hogy váltakoznak Camden és Jules jelenben játszódó fejezetei, Ruby múltbeli levelei, illetve különféle újságcikkek és egyéb dokumentumszerű betétek. Ez a felépítés garantálja, hogy a tempó végig feszes marad, mert mindig van valaki, aki éppen valamit elhallgat, vagy épp most enged ki újabb információmorzsát (vagyis lebukik, hogy kamuzott).

Kijárna egy figyelmeztetés az embernek, mielőtt fenekestől felfordul az élete.
Nem félrevert harangra vagy vérvörös égboltra célzok, de azért mégsem ártana egy iciri-piciri… nem is tudom, libabőr.

Ruby levelei különösen jól működnek: egyszerre kapunk tőlük háttértörténetet, karakterrajzot és finom manipulációt. Ruby az a fajta narrátor, akiről végig nem tudod eldönteni, mennyire őszinte, és mennyire szeretné utólag átírni a saját élettörténetét, ez az ambivalencia pedig nagyon jót tesz a könyvnek.

Engem ez a sokszínű szövegvilág végig vitt a könyvön, még akkor is, amikor már sejtettem, merre tartunk. Olvasmányos, gördülékeny, és egyszerűen haladós: az a fajta regény, amit csak azért teszel le, mert a családot azért meg kell etetni.

Ha senki nem szerethető, akkor miért működik mégis?

Már feljebb említettem, hogy a karaktereket nem kedveltem, mégis élveztem róluk olvasni. Érdekes módon Az örökösnő esetében előny az, hogy gyakorlatilag nincs benne „igazi”, felhőtlenül szerethető szereplő. Rengeteg könyvnél ez hátrányként szerepel inkább.

Ruby híres-hírhedt, negyedszer is megözvegyült örökösnőként olyan figura, akit nehéz nem morálisan problémásnak látni. Cam a múltját és a családját megtagadó férfi, aki egyszerre gerinces és gyáva. Jules pedig az a feleség, akiről nagyon hamar érezzük, hogy több titka van, mint amennyit első ránézésre elbír az a szimpatikusnak szánt karakter. És akkor a McTavish-rokonokról még nem is beszéltünk, akik annyira szörnyűek, hogy ha az én családom lenne nemhogy nem látogatnám őket, még karácsonyi lapot se küldenék. Vagy elásnám mindet a kert végében. (Nem, nem tenném. Az illegális.)

Szóval mondjuk ki: gyakorlatilag az összes szereplő szar ember. Viszont így olyan fajta olvasói dinamika alakul ki, amikor nem azért maradsz egy szereplő mellett, mert az jó ember, hanem mert kíváncsi vagy, meddig megy el. Hol van az a pont, ahol azt mondod: na jó, ez már nekem is sok.

Csavarok, tempó, feszültség

A csavarokról csak óvatosan, spoilermentesen: a fő fordulatot viszonylag hamar sejteni lehet, ha az ember odafigyel az apró utalásokra. Hawkins bőségesen szórja a nyomokat, így aki szeret nyomozni olvasás közben, az valószínűleg már a könyv első harmadában rááll egy elég valószínű elméletre. És nem is nagyon fog mellé lőni.

Emiatt viszont kettős érzésem volt. Egyrészt kifejezetten élveztem, hogy összeáll a kép, és jól működött a „na ugye, megmondtam” érzés. Másrészt hiányzott az a bizonyos nagy, földindulás-szintű WTF pillanat, ami egy thrillernél nekem nagyon sokat dobna az összhatáson. A könyvben van egy másodlagos csavar is, ami már jóval kevésbé volt kiszámítható. Szépen beépül abba az erkölcsileg eléggé szürkezónás térbe, amit a regény végig felrajzol, de ettől sem dobtam el az agyam.

A tempó viszont végig rendben van. Az egymást váltó nézőpontok, a rövidebb fejezetek, a dokumentum-betétek együtt nagyon gyors olvasási élményt adnak. Egy igazi page-turner, amit egy délután alatt ki lehet olvasni.

Zárógondolatok

A könyvet alapvetően élveztem. Haladós volt, jól esett utálni a szereplőket, és szórakoztató volt külső szemlélőként olvasni egy abszolút toxikus családi drámát. A szerkezet működik, az olvasmányosságára sincs panasz, és a karakterek elég kidolgozottak ahhoz, hogy érzelmi reakciót váltsanak ki (még ha ez többnyire utálat is).

Ugyanakkor: thrillerként nem ütött akkorát, mint amekkorát vártam, gótikus regénynek nagyon kevés, és a nagy csavarok egy részét túlságosan korán sejteni lehet. Nem az a könyv, ami majd évekkel később is eszembe jut, elég felejthető élményt adott. Sokkal inkább egy nagyon feszesen megírt, egyszeri, jóleső olvasmány, ami után az ember kicsit hálásabban néz a saját, jóval kevésbé problémás családjára.

Ha szereted a családi titkokkal átszőtt történeteket, és nem feltétlenül várod el, hogy egy thriller éjjelente az ablakhoz ragassza a tekintetedet, Az örökösnő nagyon jó választás lehet. Ha viszont kifejezetten nyomasztó, gótikus hangulatú thrillert keresel, valószínűleg érdemes egy kicsit lejjebb tekerni az elvárásokat, mielőtt belevágsz az olvasásba. Vagy el se kezdd.

Fülszöveg

Csavaros gótikus thriller egy hírhedt örökösnőről és az ő zűrös hagyatékáról.

Ruby McTavish Callahan Woodward Miller Kenmore halálával nem csupán Észak-Karolina leggazdagabb, de egyben leghírhedtebb asszonya szenderül jobblétre. Gyerekkorában egy emberrablási ügy áldozata volt, utána négyszer megözvegyült, hogy végül a családi birtokról, az Ashby House-ból irányítsa Tavistock városkáját. Halálával a birtok, milliárdos vagyona és a McTavish név minden bonyodalma a nevelt fiára, Camdenre száll.

Viszont mindenki döbbenetére Camet a legkevésbé sem érdekli a ház és a pénz, a többi McTavish pedig még annyira sem. Visszautasítja az örökségét, és inkább a hétköznapi életet választja coloradói angoltanárként és Jules férjeként, aki ugyanilyen szívesen hátrahagyná a zűrös múltját.

Tíz évvel később Camden a nagybátyja halála után nem halogathatja tovább a visszatérést a családi birtokra. Viszont Jules mást forgat a fejében, és minél többet tud meg Cam elhidegült családjáról és az őrjítő titkaikról, annál inkább akarja, hogy a férje igenis fogadja el mindazt, amit Ruby annak idején neki szánt.

Jules és Cam hamarosan rájönnek, hogy az örökség korántsem csupán a végrendelet tartalma. A családi kötelékek pedig a síron túlról sem eresztenek…

Engedd, hogy magával ragadjon!