Kígyók udvara (A démonkirálynő próbái 3.)

Bevallom, a Démonkirálynő próbái sorozattal hullámvasúton ültem. Az első rész kellemes meglepetés volt, a másodiknál már kicsit kezdtem elveszíteni a lelkesedésem, a Kígyók udvara pedig végül megérkezett, hogy lezárja ezt a démoni trilógiát, én pedig nem vagyok túlzottan elégedett.  Volt, ahol feléledt bennem az a régi, könnyed, szarkasztikus fantasy-hangulat, amit az elején szerettem, de ahogy közeledtem a fináléhoz, egyre inkább úgy éreztem, mintha a történet is elfáradt volna. Ez a bejegyzés nem csak a harmadik részről szól majd, hanem arról is, miért érzem úgy, hogy a sorozat végül inkább kifulladt, mint kiteljesedett.

Mi maradt a varázsból?

Őszintén? Kevesebb, mint reméltem. A Kígyók udvara ott folytatja, ahol A parázs ura abbahagyta. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Mert nemcsak ott folytatja, ahol a második rész befejeződött, de a kiinduló szituáció kísértetiesen hasonlít arra, ahogy kezdődött. Szóval felteszek egy költői kérdést: miért is kellett mindkét résznek úgy zárulnia, hogy Rowan száműzve lesz a Tövisek városából, hogy utána két rész is azzal induljon, hogy miképp jusson vissza?

De ha ezen az ismétlődésen tovább is lépünk: az a könnyed, mégis sötéten vibráló hangulat, ami az első kötetet annyira szórakoztatóvá tette, mostanra kifakult. A történet próbál nagyszabású lenni (trónharcokkal, isteni ítélettel, világmegmentéssel), de eközben elveszik a lényeg: már nem érződik frissnek, inkább csak ismétlődőnek.

A zárókötet messziről olyan, mintha minden elem a helyén lenne: megint ott a város, a próbák, a démoni intrika és a kényszerű szövetségek, de a hatás mégis elmarad. Az író mintha biztonsági játékot játszana: újrahasznosítja, ami az első két részben bevált, csak nekem ez ebben a formában már kevés. Pedig lenne miből építkezni: a hatalmi viszonyok, a liluk közti próbatételek, Rowan kettőssége ember és démon között. A jó fantasy alapjai le lettek fektetve, csak épp a történet már nem ad elég időt semminek, hogy igazán kibontakozzon.

Rowan és Orion is megrekedt egy szinten

A sorozat elején Rowan és Orion párosa volt az, ami elvitte a hátán az egészet. A halandó lány és a démonherceg közti dinamika működött: egyszerre volt feszült, humoros és veszélyesen vonzó. Mostanra viszont inkább érződött fáradtnak, mint izgalmasnak. A „gyűlöllek, de szeretlek” játék harmadszorra is ugyanazokat a köröket futja, és hiába próbálja a könyv mélyebb érzelmi tartalomként eladni, a legtöbb jelenet inkább ismerős rutin.

Nem vagyok megkeseredett! […] Csak úgy gondolom, hogy a romantika legnagyobbrészt átverés. Olyan, mint a vattacukor. Jól néz ki, és eleinte nagyon finom is, de végül hányingere lesz tőle az embernek.

Orion karaktere szerintem különösen megsínylette ezt. Az első két részben még a démoni arrogancia mögött ott bujkált valami emberi: fájdalom, gyengeség, önirónia. Itt viszont maradt a gyötrődés és a nyafogás. Rowan pedig bár továbbra is erős és céltudatos, mintha már nem lenne hova fejlődnie: démonná vált, készül megmenteni az emberiséget, de eközben elveszítette azt a fanyar humort, amiért megszerettem.

Sajnos már nem tudtam izgulni rajta

Ahogy már feljebb említettem, papíron minden adott volt egy látványos lezáráshoz: isteni ítélet, hatalmi harc, démoni próbák, világvége-hangulat. A könyv ugyan megpróbál feszültséget teremteni, de a próbatételek gyorsan lezajlanak, mielőtt igazán kibontakozhatnának. Mire az ember beleélhetné magát, már jön is a következő akadály, ami szinte magától oldódik meg.

Pedig ezek a próbák lehetnének a trilógia csúcspontjai: a karakterfejlődés, a döntések súlya, a morális határvonalak kiteljesítése. Ehelyett inkább csak kipipált feladatoknak érződnek. Persze, várható volt, hogy valamilyen módon Rowan mindegyiken túljut majd, csak az volt a kérdés, mennyi oldalon keresztül, és ezt sikerül e izgalmasan tálalni.

A démonok és a halandók egyformák. Ez nem olyan bonyolult. Akadnak köztünk gonosz emberek, akadnak jók is, és akadnak fanatikusok, akiknek az a célja, hogy mindenkit elpusztítsanak, aki más.

A legbosszantóbb talán az, hogy valójában megvolt a lehetőség arra, hogy a történet igazán csavarjon egyet önmagán. Több olyan szál is volt, amiből valami egészen meglepő kerekedhetett volna, de a könyv inkább a biztonságos, kiszámítható megoldást választotta. A „nagy csavar”, amit végül kapunk, legfeljebb enyhe szemöldökemelést vált ki, semmi több.

Mire az utolsó ötven oldalhoz értem, őszintén elkezdtem rettegni, hogy ez mégsem az utolsó kötet. Ezt a démoni huzavonát addigra teljesen eluntam, emellett viszont elkezdett tovább bonyolódni a helyzet. De ezt mind olyan szinten, tényleg csak két kiutat láttam: vagy össze lett csapva a lezárás, vagy tévhitben éltem, és ez nem a vége. Az előbbi történt…

A világban több volt a potenciál

Az első kötetnél még annak örültem, hogy egy könnyed történetet olvashatok: nincs grandiózus világépítés, nincs komoly mondanivaló és nem mélyülünk el egy hatalmas kalandban. Viszont ahogy haladtam előre, ezek elkezdtek hiányozni, és vártam, hogy C. N. Crawford mégis valami izgalmasabbat épít. Ebből a szempontból nem teljesen fair, hogy most pedig lehúzom a könyvet, pedig sosem ígért igazán többet annál, mint amit adott. Viszont tartom magam ahhoz, hogy attól még jobban a helyén lehetett volna minden elem.

A démonvadászok végre kaptak valamennyi figyelmet, de ez is csak annyira, hogy legyen kivel harcolni, és ne csak arról olvassunk, hogy a démonok egymást ütik-vágják. Illetve kellett valami ok arra, hogy az ellenségek ismét összefogjanak, és rákényszerülnek arra, hogy bízzanak egymásban.

A világ működéséről, a démoni társadalom hierarchiájáról vagy akár az isteni erők szerepéről csak töredékeket kapunk, pedig ezek mind ott lappangtak, készen arra, hogy egy igazán komplex fantasyvilág épüljön belőlük. Ehelyett a könyv inkább a gyors tempóra és a romantikus feszültségre épít, ami rövid távon működik, hosszú távon viszont kiüresíti az egészet.

A zárókötet számomra kifulladt

A Kígyók udvara nem volt teljesen rossz könyv, de én sokkal többet vártam a lezárástól. Igazából az egész sorozatot egy mélyrepülésként éltem meg: még az első rész négy csillagot kapott tőlem, eljutottunk oda, hogy az utolsó pedig kettőt. A történet technikailag lezárja a Démonkirálynő próbái sorozatot, de nem adja meg azt a katarzist, amit egy zárókötettől várnál.

Az epilógus aranyos, de feleslegesnek éreztem. Nem bántam volna, ha kimarad, és ezeket az oldalakat inkább arra szánja az író, hogy kevésbé legyen összecsapva a lezárás. Egyébként sem rajongok az ilyen „nézzük meg hogy élnek boldogan a szereplőink” epilógusokért. Szerintem jobb az olvasó fantáziájára bízni, hogy mi történhetett az olvasottak után.

Összességében a Démonkirálynő próbái egy szórakoztató, de hullámzó trilógia. Az alapötlet és a világ ígéretes, a stílus olvasmányos, de a lezárás sajnos nem nőtt fel a várakozásaimhoz. Ha könnyed démoni romantikára vágysz, működni fog. Ha ütős fantasyra, akkor valószínűleg már nem ez lesz a kedvenced.

Fülszöveg

Orion és én egykor szeretők voltunk. Aztán a démonherceg összetörte a szívem. A Tövisek városából a halandók világába száműzött.

Most az a tervem, hogy visszavágok neki ezért, és mintegy mellékesen a világot is megmentem. Orion ugyanis bosszút akar állni az összes halandón, de ha ellopom a koronáját, akkor elejét vehetem a vérontásnak. Ehhez pedig le kell győznöm egy sor próbatételen, hogy bebizonyítsam, az istenek engem akarnak királynőnek.

Orion azonban a jelek szerint eltökélte, hogy levesz a lábamról bocsánatkéréseivel és érzéki vonzerejével. És nagyon nehezemre esik ellenállni neki. A Tövisek városában soha semmi nem az, aminek látszik, és az a legfontosabb próbatétel, hogy rájövök-e, kiben bízhatok. Mert, ha tévedek, akkor ezrek vére fog a kezemhez tapadni.