Az Egy sötét ablak nekem igazi élmény volt. Komor, atmoszférikus fantasy, tele feszültséggel és a Lidérc szókimondó szövegeivel. Épp ezért a folytatásnál is valami hasonlóra számítottam: tömény sötétségre, elmélyített világra. Az első rész brutális cliffhangerrel ért véget, én pedig ott ültem tátott szájjal, várva, hogy jöjjön a következő rész. Aztán megérkezett a Két ferde korona, én pedig már nem voltam olyan szinten elégedett, mint az első rész során: olykor elmaradt a sodrás, de a végére mégis visszarántott, és pár karakterút meglepő élményt adott. Itt-ott hiányzott nekem a „darkness to the max”, de összességében így is megérte.
A második rész egyértelműen más tónusban szólal meg. Elspeth háttérbe húzódik, új karakterek lépnek előtérbe, a romantika is több teret kap. Ez az egész viszont nem mindig olyan sötét tónusokkal, amiket az első kötet alapján megkedveltem. De ettől még nem okozott csalódást. Inkább azt mondanám: más irányba fordult, mint vártam. Reméltem, hogy ez a sorozat nem fog félni sötétre húzni a végkifejletet.
Két szál, egy út a végkifejlet felé
A folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész elengedte: Elspeth testét gyakorlatilag a Lidérc birtokolja, Ravyn pedig megpróbálja visszaszerezni, amit lehet: a lányt, a kártyákat, és talán még önmagát is. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki Elm és Ione történetszála, ami hamar túlnövi az egyszerű „mellékszereplők is kaptak pár fejezetet” felállást. A hangsúly szépen, csendesen áttevődik rájuk. Mire feleszmélsz, már nem Elspeth a főszereplő, és nem is Ravyn. Hanem a megtört herceg és a nem kevésbé sebzett lány.
Azért történt, mert ötszáz évvel ezelőtt egy fiú viselte a koronát, akinek a világon mindene megvolt, de mégis mindig többet akart.
Ez önmagában nem baj. A váltott szemszög jó volt. Dinamikusabbá tette a cselekményt, és lehetőséget adott arra, hogy jobban megismerjük a szereplőket. A szerző nem ragadt le ott, ahol az első kötet véget ért, hanem új súlypontokat keresett. Viszont nekem így is hiányzott az az intenzív kapcsolat, amit Elspeth és a Lidérc kommunikációja adott. Az a bizarr dinamikájuk, amitől az egész történet különlegessé vált, itt kikerül a fókuszból. És bár cserébe kapunk mást, nekem akkor is hiányérzetem volt kicsit.
Elspeth és a Lidérc
A második rész legnagyobb vesztese (legalábbis számomra) Elspeth és a Lidérc kapcsolatának eltűnése volt a középpontból. Az első kötetben ez volt az, ami igazán egyedivé tette a történetet. Nem egy sima „démon a fejemben” toposz volt, hanem egy mélyen ambivalens, fájdalmasan összefonódott viszony, ami egyszerre volt életveszélyes és meglepően gyengéd. A Lidérc nem csak megszállta Elspeth elméjét, valahol védte is. Sajátos módon, igen, néha brutálisan, de mindig következetesen. Volt benne valami furcsa gyengédség, ami messze túlmutatott azon, hogy „a gonosz is lehet érdekes”. Ő tényleg kötődött Elspethhez. Nem birtokolta (legalábbis nem kizárólagosan), hanem sajátos módon szerette. Az őrület és a védelmezés határán egyensúlyozott, és ez a kettőjük közötti dinamika volt az első rész legizgalmasabb vonulata.
A lány, a király… s a szörny, amivé e kettő vált.
A második részben viszont ebből keveset kapunk. Elspeth hosszú fejezeteken át csak emlékeiben él, így kevés közöttük a kommunikáció. De eltűnt az élő feszültség, a párbeszédek, az a bizarr összhang, ami annyira működött. Annak persze nagyon örülök, hogy a Pásztor király múltjáról szépen lassan mindent megtudunk, kiderülnek a titkok. De többet szerettem volna kapni a jelen idejű cselekményeken keresztül is belőle. Persze voltak jó pillanatok így is az Elspeth-Ravyn-Lidérc háromszögben, ebből én többet el tudtam volna viselni. Azt természetesen nem vitatom, hogy Elspeth és a Lidérc kapcsolata szorosabb lett ebben a részben.
A másik oldal: Elm és Ione jelenléte
Cserébe megkapjuk Elm és Ione történetét, és az az igazság, hogy ez a rész meglepően jól működik. Elm minden sebével és ki nem mondott fájdalmával sokkal összetettebb figura lett, mint amire számítottam. Ione pedig saját jogán is fontos és súlyos karakterré válik. Az ő történetük sem éppen móka és kacagás. A kapcsolatuk kibontakozása közben rettenetes dolgok is történnek velük, szóval nem csupán rózsaszín, habos-babos szerelmi történetet kapunk. A romantika itt őszintén szólva még ilyen körülmények között is jobban is működött számomra, mint Elspeth és Ravyn kapcsolata.
A történet magára talál a könyv második felében
Az első fele nekem kicsit döcögősen indult (ezért sem tudok a második részre is 5 csillagot adni, mint az elsőre). Nagyjából a felétől viszont már letehetetlen volt. És itt jön az, amire igazán nehéz mit mondani, főleg spoiler mentesen, de igyekszem nem elárulni semmit. A történet íve szép. A cselekmény le van zárva. Minden karakter eljut valahova, ami értelmet ad az útjuknak. A kártyák sorsa eldől. DE: semmi nem lepett meg. Végig azt éreztem, hogy valami történni fog. Akartam, hogy valami történjen. Hogy az utolsó oldalak valamelyike majd visszafordítja a biztonságos ívet, és visszaránt mindent a sötétségbe. De nem tette. A végjáték korrekt, zárt, és éppen ettől maradt bennem hiányérzet. Ennek a világnak jobban állt volna egy kevésbé steril, kevésbé kiegyensúlyozott befejezés. Valami, ami egy kicsit fáj. Nagyon élveztem a könyv második felét, de így sem kaptam meg azt a szintű sötétséget, ami potenciálként benne lett volna a sztoriban.
Szép volt, jó volt, de…
A Két ferde korona jó könyv. A maga módján méltó folytatás és befejezés. Aminek örülök, hogy a világépítés és a stílus megmaradt, a fókuszváltás és a romantikus irány túlsúlya miatt az első részhez viszonyítva nem éreztem már olyan erősnek a történetet. De ha azt nézem, honnan indultunk, és hová jutottunk: én sötétebb útra számítottam. Több tépelődésre, több vesztésre, több olyan pillanatra, amitől az olvasó egy kicsit megremeg. Ehelyett egy kerek, mindenkit kielégítő zárást kaptunk, ami lehet, hogy sokaknak megnyugtató. De nekem pont az hiányzott belőle, amitől a kezdet annyira különleges volt. Elspeth és a Lidérc kapcsolata egy egészen különleges dinamika volt. Egy fájdalmas, de működő kapcsolat. A második rész ezt csak emlékekből idézi meg, és bár szép, amit kapunk, nekem sajnos hiányérzetem maradt.
A kártyák, a sötét erők, az árulások és az elme játéka után ez a lezárás nekem túlságosan szelídre sikerült. Nem maradt benne semmi, amit ne lehetett volna előre sejteni. A második részre az egész történet elmozdul egy biztonságosabb, ismerősebb irányba. Mintha a szerző most inkább biztosra akart volna menni. És ez érződik.
Fülszöveg
HA TÚLCSORDUL BENNE A MÁGIA, A KIRÁLYSÁGA PUSZTULÁSRA VAN ÍTÉLVE?
Elspethnek szembe kell néznie a tettei következményeivel, amikor Ravynnal veszélyes küldetésre indulnak, hogy megmentsék a királyságot. A zsarnoki uralkodó és a fekete mágia kötelékében vergődő királyság veszélyben forog. Elspethnek és Ravynnak sikerült
összegyűjtenie a Gondviselés kártyáit, egy kivételével: a legfontosabb, az Éger ikrek kártyája még hiányzik.
Ahhoz, hogy még a téli napforduló előtt megleljék a kártyát, és a segítségével felszabadítsák a királyságot, be kell venniük magukat a veszedelmes, ködös erdőbe.
Az egyetlen, aki a segítségükre lehet ebben, az az a szörny, aki Elspeth fejében él: a Lidérc. A szörny, aki már nem szívesen osztozkodik tovább…
A One Dark Window – Egy sötét ablak kísérteties, lebilincselő folytatása.
TikTok-szenzáció! #BookTok, #OlvassEgyJót
ÉLD ÁT A KALANDOKAT!
- Műfaj: Gótikus Fantasy
- Szerző: Rachel Gillig
- Sorozat: A pásztor király 2.
- Kiadó: Könyvmolyképző
- ISBN: 9789636752101 (2025)
- Oldalszám: 408
- Eredeti megjelenés éve: 2023
- Fordító: Ódor Anna
- A sorozat előző része: Egy sötét ablak
