Hogyan éljünk túl egy horrortörténetet

A fülszöveg miatt a könyv már az első pillanatban felkeltette az érdeklődésemet: egy csapat embert bezárnak egy hatalmas kúriába, ahol egy halott horroríró által hátrahagyott rejtvénysorozatot kell megoldaniuk. Ezt meg lett fűszerezve azzal, hogy a ház életre kel és semennyire sem vendégszerető. A Hogyan éljünk túl egy horrortörténetet alapötlete egy kicsit olyan, mintha Agatha Christie-t és a Cluedót összemosnánk egy szabadulószobával. Az nem meglepő, hogy élvezetes olvasmány kerekedett ebből. Az viszont kellemetlenebb, hogy végig azt éreztem: ebből mennyivel többet ki lehetett volna hozni. Amikor becsuktam a könyvet, sajnos ez is maradt bennem a legerősebb érzés.

Na de hogy került mindenki egy ilyen kúriába?

Mondanám, hogy a történet középpontjában Mortimer Queen áll, de ő már kifejezetten halott az első oldaltól kezdve. A legendás horrorszerző végrendeletének felolvasására több írót hívnak össze, akik különböző módon kötődtek hozzá életében. Azt gondolom mindenki sejti, hogy nem egy csodás közös hétvége reményében érkeznek – mindenki örökségre számít. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, hogy egyébként mivel érdemelték volna ki.

Mortimer viszont a sírból sem hagyja a vendégeit nyugodni. A hagyatéki tárgyalás ugyanis elég gyorsan átcsap egy véres játékba. Szobáról szobára kell haladniuk, mindenhol egy újabb rejtvény várja őket. Ha sikerül megoldaniuk, továbbjutnak. Azt mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy hibás válasz esetén mi történik, de annyit azért elmondok, hogy a ház nem túl válogatós ételek terén.

Íme egy gyakori tévhit: akik horrort írnak, szeretik az ijesztő dolgokat.

Szerethető szereplőket nem kaptunk

Egy rakás furcsa ember került a meghívottak listájára, és mindenkinek akad valami titka. Az egyébként folyamatosan változott, hogy éppen kit tartottam áldozatnak, hazugnak vagy egy gigantikus seggfejnek. Mondjuk az utóbbiból akad választék.

Úgy gondolom, hogy szándékos húzás volt az írótól, hogy egyik szereplőt sem tette kedvelhetővé. A történet előrehaladtával egyre több információt kapunk róluk és ebből gyorsan kiderül, hogy senki sem véletlenül került fel a vendéglistára.

Mindegyik szoba egy újabb múltbéli történetet tár fel. Ráadásul ugyanaz az esemény többféle megvilágítást kap, attól függően, hogy ki meséli el. Folyamatosan szemben áll egymással Mortimer állítása és az, ahogy az érintett emlékszik rá. A kettő pedig nem teljesen közelít egymáshoz, szóval abban biztosan lehetünk, hogy valaki hazudik.

Több nézőpont

Egyébként a fókuszszereplőket folyamatosan váltogatja, a fejezetek elején pedig mindig megtudjuk, hogy épp kit követünk. Ez utóbbi meglepően fontos információ, mert egyébként komoly fejtörést okozna, hogy éppen kinek a fejében is járunk. Van köztük például nagy egóval megáldott sikeres író, pletykákból élő díva és visszahúzódó fiatal szerző is. Csakhogy amikor megszólal a narráció, ezek a különbségek elhalványulnak. Ugyanazt a szobát nagyjából ugyanazzal a szemmel nézik, a gondolataik hangja pedig túlságosan hasonló. Pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha ugyanazt a helyiséget egy paranoiás szereplő veszélyforrások gyűjteményének látja, egy kleptomániás pedig inkább az apróbb tárgyakra fókuszál.

A színtiszta igazság az, hogy az emberek nem mindig azok, aminek látszanak. A humoristák gyakran a legszomorúbb emberek, a pszichológusok határozottan nincsenek tisztában a saját dolgaikkal, és a világ legjobb szakácsai a nap végén hazamennek, és gabonapehellyel tömik tele magukat.

Pozitívumként viszont megemlíteném, hogy a regény nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az emberek elképesztően ügyesen tudják úgy finomhangolni a saját történetüket, hogy abban lehetőleg ők kapják a szimpatikusabb szerepet. Szóval nemcsak az számít, mi történt Mortimer és a szereplők között, hanem az is, hogyan alakítja mindenki a saját narratíváját úgy, hogy együtt tudjon élni vele.

A másik gyengepont számomra a rejtvényekben volt

A rejtvények nagyon egyszerűek voltak. Főleg, ha a szereplők szemszögeiből vizsgáljuk őket. Sokszor éreztem azt, hogy az értetlenségük miatt a könyvemmel megcsapkodtam volna mindegyikük fejét. A játék szabályai ugyanis elég hamar világossá válnak, ahogy az is, hogy Mortimer milyen típusú válaszokra vadászik. Ehhez képest a szereplők meglepően lassan kapcsolnak, de amikor rájönnek a megoldásra, akkor sem tolonganak a válaszadásért, tudatosan. Még úgy se, hogy ez a kijutásra való esélyeiket növelné.

A szobák szerkezete elég kiszámíthatóvá válik: rejtvény, múltbeli titok, vallomás vagy tagadás, ház általi terror, tovább haladás. A halálesetek mondjuk elég kreatívak ahhoz, hogy ne érezzük azt, hogy unalomba fullad az egész.

Mennyire horror ez a horror?

Ez egy fontos kérdés. Véresnek véres. Néha gusztustalan is. Emberek halnak meg meglehetősen fantáziadús módokon. Ráadásul kifejezetten nyomasztó az egész kúria, de a könyvet mégsem mondanám különösebben ijesztőnek. Sőt, bármilyen abszurdul is hangzik egy emberevő házról szóló történet esetében: nekem valahol egészen cozy horror élményt adott. Nem azért, mert egy kandalló előtt teázgatnak és vicceket mesélnek, miközben a háttérben valaki savban oldódik fel (bár ez akár meg is történhetne), hanem mert az egésznek van egy játékos, kissé túltolt, horrorvidámparkos hangulata.

Arnold a horror kliséivel is nagyon jól bánik. A szereplők horrorírók, tehát ők maguk is felismerik azokat a helyzeteket, amelyekben vannak. Tudják, hogy egy sötét folyosón kettéválni nem az év ötlete. Természetesen ettől még csinálnak hülyeségeket. Ezt úgy, hogy ők is kimondják, hogy amúgy szar ötlet.

Egyébként a fülszöveg Usher-ház vége párhuzamát én annyira nem éreztem. (Ha valaki erre az élményre vágyik, annak ajánlom a Holtak mozgatóját.) A kúria valóban természetfeletti, de én nem ugyanazt a gótikus, nyomasztó atmoszférát kaptam tőle. Inkább egy véres játéktérnek éreztem, ahol maga a ház a játékmester.

Még néhány apró gondolat

Ami nálam kifejezetten működött, az a tempó. Gyorsan halad és folyamatosan történik valami. Elég gyorsan kiolvastam (bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt a könyvet vittem kempingezni). A végére azonban kicsit elfogyott a lendület.

Már viszonylag korán volt egy elképzelésem arról, hogy ki lehet az igazán fontos a történetben, és merre tartunk vele, így maga a túlélő kiléte nem okozott különösebb meglepetést. Ez önmagában még nem zavart, mert sokkal érdekesebb volt azt figyelni, hogyan bomlik fel az együttműködés, hogyan változik a szereplőkről kialakított képünk, és mit kezdenek egymás titkaival. A végkifejlett viszont nem tartogatott semmi különlegeset.

Egy ennyire látványos alapötlet után valami sokkal ütősebb fináléra számítottam. Pedig a fináléhoz vezető út kellően szórakoztató volt. Úgy gondolom, hogy nem sokat kellett volna hozzátenni ahhoz, hogy egy kifejezetten erős könyv legyen a végére. Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen értékelést kapjon, mert 3-nál jobbnak éreztem, de 4-nél rosszabbnak. Végül kapott egy jó indulatú 4-est.

Zárógondolatok

A Hogyan éljünk túl egy horrortörténetet nem a világ legrafináltabb krimije és a kísértetházas horror műfaját sem fogja újra értelmezni. Viszont baromi szórakoztató. Véres, önreflexív, gyors, néha groteszt és nagyon jól használja a műfaji kliséket. A legjobban talán azok fogják élvezni, akik nem egy valóban nyomasztó gótikus horrort várnak tőle, hanem akik hajlandóak betérni ebbe a horrorvidámparkba, ahol minden szoba új attrakciót tartogat.

Messze nem tökéletes, viszont miközben olvastam, meglehetősen jól szórakoztam. Néha pedig ennyi éppen elég.

Fülszöveg

Üdvözlünk a Queen-kúriában! Ha túléled… nos, lesz mit mesélned.

Hét író belép egy kúriába.
Vajon túlélik a történetet, amely odabent vár rájuk?

Amikor a legendás horrorszerző, Mortimer Queen meghal, írók egy csoportja meghívást kap végrendeletének felolvasására abban a reményben, hogy részesülhetnek hatalmas vagyonából. Mindannyiukat különleges kapcsolat fűzi az irodalmi ikonhoz: némelyik kötelék ismert, mások csak most kerülnek napvilágra. És akadnak köztük olyanok is, akik már régóta várják az alkalmat, hogy az író nyomdokaiba léphessenek.
Ám amikor megérkeznek a grandiózus kúriába, nem örökség várja őket, hanem egy játék. A szabályok egyszerűek: fejtsék meg a rejtvényt, és továbbjuthatnak a következő szobába. Ha kudarcot vallanak, a ház magával ragad közülük valakit.
Mert a Queen-birtok Mortimer családjának csontjaira épült, és mint minden igazi horrortörténetben, ez a ház… nagyon, nagyon éhes.

A Hogyan éljünk túl egy horrortörténetet ötvözi az A családomban mindenki gyilkos szellemes, zárt szobás izgalmait Az Usher-ház végének kísérteties horrorjával. Ez az éles, maróan gúnyos és sodró lendületű thriller arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk: valójában hogyan is születnek a legjobb rémtörténetek?