A boszorkányszedő (A boszorkányjáró 1.)

Őszintén? Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek két oka van. Egyrészt már rettegek a szép borítós könyvek tartalmi minőségétől. Másrészt már futószalagon érkeznek a gyakorlatilag egyforma romantikus fantasy kötetek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel fogadom ezeket. A boszorkányszedő kapcsán kifejezetten drukkoltam olvasás közben, hogy ez most jó legyen. A borító gyönyörű, a fülszöveg tele van ígérettel, a világ pedig papíron mindent tud, amitől egy fantasy-olvasó szeme felcsillanhat: ősi istenek, boszorkányok, legendák, mágia, titkok.

Alapvetően kellemes csalódás volt, bár messze nem éreztem hibátlannak, és azért itt is megjelentek a szokásos romantasy klisék. Nagy dilemma volt, hogy 3 vagy 4 csillagos könyv legyen-e, még írás közben fenntartom a változás jogát. Bár mire ezt olvasod, már látod mire jutottam. Azt azért itt megjegyzem, hogy az olvasás közbeni hangulatomat megalapozta, hogy Keletföldet MINDIG Kelenföldnek olvastam. Ez alapján tele volt a történet kelenfödiekkel. 😀

A világépítés azt hozta, amit vártam

Ha egy dolgot biztosan nem lehet elvenni A boszorkányszedőtől, az az, hogy a világépítése kifejezetten izgalmas alapokon nyugszik. A háttérben ősi istenek történetei húzódnak, legendák, amelyek generációkon át formálták az emberek gondolkodását.

Emellett egy fontos eleme a regénynek az információ hatalma. Ki mit tudhat? Ki mit hallgathat el a béke érdekében? Meddig véd, és mikortól árt a titok? Ez a dilemma végig ott lüktet a történet alatt, és számomra ez egy érdekes gondolati szál volt. Mert miközben az emberek békében élnek a saját kis világukban, addig a tudatlanságuk óhatatlanul félreértéseket, félelmet és gyűlöletet szül. Raina pedig pontosan ennek az áldozata.

A legtöbb csatát nehéz megvívni. Valamit mindig el kell veszíteni azért, hogy nyerhess valami mást. Ne félj ettől! Soha nem jutsz előre, ha soha nem hagysz hátra semmit.

Az írónő emellett szerintem nagyon jól bánt a téllel. Ez alatt amit értek: nem annyi történt, hogy leírta milyen évszak van, havas a táj, ezt mi képzeljük el, és jónapot. Érezteti, hogy az időjárás valós fenyegetés. A hideg, a jég, a túlélés kérdése folyamatosan jelen van. Már attól vacogni kezdtem, hogy csak olvastam róla.

A néma boszorkány

Raina karakterének az egyik legkülönlegesebb vonása, hogy néma. Mindez ez olyan világban, ahol a boszorkányok énekelnek ahhoz, hogy a mágiát használni tudják. Ezt ő úgy hidalja át, hogy megtanult jeleléssel „énekelni”. Sokan nem hiszik, hogy van ereje, mert a testén sem látszik semmilyen boszorkányjel. Egy lány, akit alábecsülnek. Egy lány, akiről mindenki azt hiszi, kevesebb. Egy lány, akinek mégis hatalma van.

Ez az ötlet valóban frissnek hatott egy olyan műfajban, ahol gyakran érezzük azt, hogy már mindent láttunk egyszer (vagy hússzor). Épp ezért volt különösen fájó, hogy Raina karaktere érzelmileg már nem mindig tudta ugyanezt a szintet hozni.

Raina életét egy komoly esemény határozza meg: nyolc évvel ezelőtt a Boszorkányszedő elvitte a nővérét, Nephelét. Azóta a lány egyetlen célért él: bosszút állni. Ez egy erős, klasszikus kiindulópont. A probléma inkább ott kezdődik, hogy Raina gyűlölete meglehetősen ingatag lábakon áll. Nem tudja a teljes igazságot, nem ismeri a miérteket, mégis kész ölni. Igazából fogalma nincs mi történik az elvitt boszorkányokkal, és milyen az életük. Ez önmagában nem lenne baj, sőt, akár izgalmas belső konfliktust is adhatna. Csakhogy az érzelmei meglepően gyorsan átrendeződnek, amint Alexus (a rettegett Boszorkányszedő) dögös külseje emberi oldala elkezd megmutatkozni.

Félelem nélkül nincs szeretet, de senki sem mondta nekem, hogy a félelem azokon élősködik, akiknek van vesztenivalójuk.

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol nálam a könyvre aggatott egyik trope ismét furcsává válik. Bár kezdem azt érezni, hogy az én elvárásaim magasak ilyen téren.

Enemies-to-lovers: Nem az első eset, hogy én ezzel nem értek egyet

Bevallom, egyre szkeptikusabban kezelem az enemies-to-lovers címkét. Mert itt is felmerül a kérdés: valóban ellenségek? Raina gyűlöli Alexust, igen. (A közös kalandjuk gyakorlatilag 3. oldaláig.) De Alexus már a kezdetektől fogva vonzódik hozzá. Nem állnak szemben két hadsereg élén, nem képviselnek radikálisan eltérő ideológiát, és ugyanabban a királyságban élnek. Ez inkább egy félreértésekre és elhallgatott igazságokra épülő kapcsolat, mint valódi ellenséges viszony. Én legalábbis nem erre gondolok, amikor ellenségekről beszélünk. Vannak emberek, akik nekem is ellenszenvesek első találkozásra, mégsem az ellenségeim. Arról nem beszélve, hogy az első pillanattól arról áradozik Raina, hogy a Boszorkányszedő mennyire vonzó. Minden oldalon egyszer minimum. Akkor miről is beszélünk?

Slow burnként is gyakran emlegetik a könyvet, amit szintén nem értek. Slow burn vajon, amikor a könyv felénél egymásnak esnek, ami a közös utazásuk néhányadik napja? Néha azt érzem, hogy kicsit megcsúsznak a definíciók mostanában, mert a marketing megkívánja. A gonosz asszisztense slow burn, igen. Na de ez? Ne vicceljünk.

A jól ismert romantasy hős

Alexus Thibault az elején nem egy klasszikus szépfiúként jelent meg a fejemben, inkább egy markáns, kissé vad figuraként. És ez tetszett is benne. Hozta ugyan a sötét hajas kötelezőt, de nem volt sebhely, tetoválás, semmi, ami mostanában minden romantasy férfi főszereplőjén megjelenik. Sokáig kifejezetten jó „book boyfriend”-alapanyagnak tűnt.

Nem sokat tudok Alexus Thibault-ról, de azt igen, hogy nehéz, mint egy istenverte ökör.

De sajnálatomra bekövetkezett az elkerülhetetlen klisé. A már jól ismert belső sötétség, ami gyakorlatilag minden könyvben megjelenik manapság. Ettől a ponttól az Alexus iránti rajongásom is visszavett a lendületéből. Ne értsetek félre, kifejezetten kedvelem a komor karaktereket. De ez „a bennem élő sötétség elijesztheti szívem választottját” duma már annyira túl van járatva, hogy remeg a szemgolyóm, ha meglátom. És hát még valami kiderült, amire már csak legyintettem, hogy hát persze, annyira adta magát, hogy ez sem maradhat ki – az információt a spoiler gomb mögött látjátok.

SPOLER VESZÉLY!

Ő is többszáz éves. Meglepetéééés!

Mindegy, még így is jobban kedvelem, mint az elmúlt 15 romantasy olvasmányom hős szerelmesét.

Nem marad végig lassú

A regény második felében egyértelműen történik valami. Felgyorsulnak az események, a múlt titkai elkezdenek felszínre kerülni, a szereplők kénytelenek újragondolni mindazt, amit eddig biztosnak hittek. A politikai és mitológiai szálak egyre hangsúlyosabbá válnak, és végre érezni kezdtem azt a feszültséget, amit az elején hiányoltam. A történet ettől a ponttól tetszett igazán.

Sokkal többet megtudunk a mitológiáról, és arról, hogy ki kivel van, és mi a szerepe. Van már itt árulás, harc, életveszély, minden. Sokkal jobban is haladtam innentől. Gyakorlatilag a könyv második fele az, ami miatt nem akarom egy egyszerű közepes olvasmánynak ítélni.

Miért nem lett mégsem igazán nagy élmény?

Talán azért, mert soha nem jött el az a pillanat, amikor elfelejtettem volna, hogy olvasok. Nem volt meg az a bizonyos szikra. Érdekes volt. Jól felépített. Könnyen olvasható. De érzelmileg végig kicsit kívül maradtam. A karakterek ismerősek voltak, a romantikus ív kiszámítható, a klisék pedig túl sokszor bukkantak fel ahhoz, hogy teljesen el tudjak merülni a történetben. Ez nem jelenti azt, hogy rossz könyv lenne. Csak azt, hogy számomra inkább egy korrekt romantasy lett, mintsem egy igazán emlékezetes fantasy.

Az értékelés is kezd kicsit kitisztulni a fejemben, ahogy az írás végére érek. Fantasy-olvasóként inkább 3 csillagot érzek. Romantasyként viszont simán megérdemelne 3,5–4-et. Ez a kettősség mondjuk végigkísérte az egész olvasást. Sokáig úgy voltam vele, hogy itt a blogon 3 csillagot adok neki, molyon kap 3,5-et. Aztán átgondoltam, hogy miként értékeltem a Negyedik szárnyat, főleg a második részt, a Vaslángot. Na, ha az kaphatott 3 csillagot, akkor szerintem ez a könyv simán megérdemli a 4-et. Ez nem lelkes négy csillag, inkább egy megfontolt. Szóval megadom neki, de aztán a második részben ne kelljen csalódnom.

Zárógondolatok

Ha szereted a romantikával átszőtt fantasy történeteket, ha vonzanak az ősi istenekkel és legendákkal átszőtt világok, ha nem zavar, ha a romantikus szál néha előrébb kerül a világépítésnél, akkor A boszorkányszedő jó választás lehet. Van benne elég potenciál ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon rajta: mi minden lehet még ebből a történetből.

Nem került a kedvenceim közé, nem fogom évek múlva is emlegetni, de annyira felkeltette az érdeklődésemet a világa, hogy a folytatást valószínűleg el fogom olvasni. Nem remegek, hogy mikor fog megjelenni, de be fogom szerezni.

---

Fülszöveg

A Boszorkányszedő minden Arató Hold idején belovagol a völgyünkbe, és a halhatatlan Fagykirály otthonába hurcolja egyikünket, hogy mindörökre ott maradjon.
Ma érkezett el az idő: a Begyűjtés Napja.
De nem értem jött.
Én, Raina Bloodgood, huszonnégy éve élek a faluban, és ezalatt mindig elment mellettem.
Az ő hibája.

Raina Bloodgoodot egyetlen vágy hajt: megölni a Fagykirályt, és a Boszorkányszedőt, aki elrabolta a húgát. A Begyűjtés Napján kegyetlen bosszút akar állni, azonban egy sokkal baljósabb fenyegetés borítja lángba a világát. A hamvakból feltámad a Boszorkányszedő, Alexus Thibault, a férfi, akinek a halálára esküdött – az egyetlen, aki segíthet megmenteni a húgát.
A jég, a tűz és az ősi istenek évezredes történetébe keveredve Raina kénytelen feladni a bosszúvágyát, hogy segítsen a Boszorkányszedőnek, különben a birodalmuk – és a húga – az ellenség kezére kerül. Csakhogy jó és gonosz között elmosódnak a határok, és Rainának több vesztenivalója lesz, mint hitte. Mit tehet, ha a Boszorkányszedő többé már nem a gonosztevő, aki elrabolta a húgát, hanem a hős, aki a szívét lopta el?