A koven (A csont szövetsége 1.)

Azt már az elején leszögezem, hogy nekem A koven az idei év egyik csalódása volt. A csalódásom szintjét talán a Gothikana-hoz tudnám a leginkább hasonlítani. Fülszöveg alapján mindent hozott, amit szeretek: sötét hangulat, boszorkányok, csontok és elzárt iskola. A hype gyanús lehetett volna, de nagyon naivan tudok néha könyvet választani. Maga a történet haladós volt, ezzel nem volt bajom, de végig azt éreztem, hogy ebből a történetből ezerszer jobbat is ki lehetett volna hozni. De ez a remek ötlet is fel lett áldozva a nyálcsorgatás oltárán. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Bosszú, csontok, titkos egyetem. Miről szól a könyv?

Willow Madizza boszorkány, akit az apja kifejezetten fegyvernek nevelt: a célja, hogy egyszer majd leszámoljon azzal a Kovennel, amely tönkretette a családjukat. Amikor az anyja meghal, a védőmágia is lehull róluk, így Willow kénytelen elfogadni a felvételét Hollow’s Grove-ba, a titkos boszorkányegyetemre, ahol a Koven uralkodik a diákság felett. A lány küldetése nem pusztán tanulás: meg kell találnia az ősök csontjait, visszaszerezni a vérvonal hatalmát, és valahogy megmenteni az öccsét is.

Az útjába persze rögtön beáll Alaric Grayson Thorne, az iskola halhatatlan, démon/vámpír igazgatója. Ellenségek és extra bonyodalom ugye mindenhova kell. Már a könyv elején sejteni lehet, hogy az egész el fog menni enemies-to-lovers irányba, de ezen még túllendülök, ha jól működik. Az ellenségből vonzódásba hajló dinamika, a vérkötelék, a titkok és a bosszú ígérete együtt rakják le a sötét akadémiai romantika alapját. Papíron tehát minden adott egy feszült, misztikus, csontropogós boszorkány-sztorihoz. A gyakorlatban ez sajnos nem állt össze ennyire.

Az akadémia elég kihasználatlan szál

A marketing nagyon magabiztosan dobálózik a címkékkel: dark academia, boszorkányok, démonok, zárt egyetem, enemies-to-lovers, tiltott szerelem, jó adag fűszerrel. És az eleje alapján tényleg úgy tűnik, hogy megkapjuk a sötét, mágikus univerzumot. A menekülés az erdőben, a földmágia demonstrációja, a csontok köré épülő mitológia mind azt sejtetik, hogy izgalmas jelenetekre számíthatunk.

Aztán megérkezünk az iskolába, és hirtelen kiderül, hogy Hollow’s Grove-ból igazából csak a folyosók, Gray irodája és néhány ajtó mögötti jelenet létezik. Nincsenek érdemi órák, nincs valódi közösség, diákélet, szabályrendszer. Tehát csak az hiányzik, ami egy dark academia közeghez szükséges. Maga az iskola igazából csak egy háttér, ami keretet ad annak, hogy két ember vég nélkül kerülgesse egymást.

Ha valaki kifejezetten a mágikus egyetemi intrikákért, a boszorkány-politikáért és a sötét rituálékért nyitja ki a könyvet, nagy eséllyel csalódott lesz. Ha viszont az elsődleges elvárás a feszültséggel teli, toxikus-romantikus kapcsolat sok testiséggel, arra A koven jóval nagyobb hangsúlyt tesz. Még akkor is, ha a történet emiatt látványosan megbillen.

Földmágia, düh és tinikáosz

Willow nekem az egyik legérdekesebb, és egyben legfrusztrálóbb karaktere volt a könyvnek. Az elején kedveltem is. Tetszett, hogy a földdel való kapcsolata nem pusztán egyszerű varázslat, hanem kölcsönösség: ad a növényeknek, és ők segítik, amikor bajban van. Ezek a jelenetek intimnek, meghittnek, szinte lírainak hatnak. Itt látszik igazán, mennyire erős lehetne ez a világ és a mágiarendszer, ha több teret kapna.

A mi mágiánk az egyensúlyról szól. Nem vehetsz többet, mint amit adsz, és nem várhatod el a természettől, hogy válaszoljon a hívásodra. Ez egy tánc, egy semmihez sem hasonlítható kapcsolat. Ha csak elveszünk és kihasználunk, miben vagyunk jobbak azoknál az embereknél, akik a földet mérgezik?

Ugyanakkor Willow személyisége sokszor olyan, mintha két külön karakter harcolna egymással. Az apja fegyvernek nevelte: érti a régi rítusokat, tudja, mi a tét, tisztában van azzal, mennyire rothadt a Koven rendszere. Ezzel párhuzamosan viszont ott a magányos, szeretetéhes lány, aki egyáltalán nincs felkészítve arra, hogyan működnek az emberek. Ebből születnek azok a jelenetek, amikor egyszerre akarja szétverni a rendszert, megmenteni az öccsét és mégis azon pörög, hogy Gray szeme milyen színben villan, amikor épp falnak támasztja. A naivitása és a makacssága keveréke sokszor inkább tűnik meggondolatlanságnak, mint jól felépített belső konfliktusnak. Sokszor éreztem azt, hogy megfeledkezik a küldetéséről.

Csontok, vérvonalak, mágia

A legnagyobb szívfájdalmam az, hogy A koven világa önmagában elképesztően ígéretes. Van itt minden. Boszorkányok, akik különböző elemekhez, így a földhöz is kötődnek. Démoni lények, akik a boszorkányok erejéből táplálkozna. Egy iskola, amelyet egy ötven évvel korábbi mészárlás után nyitottak újra.

Ez így összességében egy nagyon izgalmas alapot adhatna. A könyv viszont ezeknek csak a felszínét kapargatja. Tudjuk, hogy a Koven manipulál, gyengíti a boszorkányokat, hogy jobban uralhassa őket. Tudjuk, hogy a csontok kulcsfontosságúak. Sejtjük, hogy az ötven évvel ezelőtti vérengzés mögött is több áll, mint amit elsőre látunk. A részletek gyakran mégis homályban maradnak.

Nem arról van szó, hogy minden kérdésre választ akarnék már az első kötetben. De, amikor azt érzem, hogy alapvető dolgok sincsenek tisztázva (pontosan miért és hogyan működik a csontmágia, hány diák van az iskolában, miért is nyitották újra valójában, és mi a Koven hosszú távú terve), az inkább ront a hangulaton, mint hozzátenne.

A romantika megeszi a cselekményt

A regény tempója nagyjából úgy néz ki, mint egy szép, egyenletes lejtő, amit a végén hirtelen, derékszögben megtör egy szakadék. Az eleje feszült, izgalmas: Willow menekülése, az erdőben bemutatott mágia, az első találkozások Gray-jel minden szempontból odateszik magukat. Aztán megérkezünk az akadémiára, és a cselekmény lelassul. Nem abban az értelemben, hogy semmi sem történik, mert igenis vannak események, de ezek nagy része két személy egymás körüli keringéséről szól. Tehát a romantikus-erotikus elemek maguk alá temetik a cselekményt. Ez visszatérő probléma. Nem tudom mikor jönnek rá az írók, hogy egyébként tudna egymás mellett akár jól is működni a romantika, az erotika és az izgalmas történetvezetés.

A mellékszereplők ezzel párhuzamosan szinte csak átlibbennek a színen. Elvileg vannak barátok, ellenségek, riválisok, tanárok. Gyakorlatban viszont alig tudunk róluk bármit. Van olyan karakter, akiről Gray kijelenti, hogy Willow legjobb barátja az iskolában, én pedig komolyan elgondolkodtam, hogy talán átaludtam néhány fejezetet, mert addig nagyjából kétszer beszéltek egymással.

A végjáték ezzel szemben olyan, mintha az írónő hirtelen eszébe kapott volna, hogy ja, amúgy itt van egy komplett bosszú- és csontmítosz-szál is. A csavarok tényleg nagyot szólnak, a befejezés pedig klasszikus értelemben vett cliffhanger.

Zárógondolatok

Sokat gondolkodtam azon, miért érzem annyira ambivalensnek A koven-t. Nem utáltam, sőt: gyorsan haladtam vele, az írói stílus olvastatja magát, a sötét hangulat gyakran be tudott szippantani, és a végén őszintén meglepett a fordulat. Közben viszont folyamatosan ott motoszkált bennem az, hogy ez a könyv akár nagyon-nagyon jó is lehetett volna.

Az eleje ígéretes, a közepe semmilyen, a befejezés pedig függővéges. Gyakorlatilag a romantika rálép a történet torkára: az akadémiai közeg alig kap levegőt, a mellékszereplők árnyékban maradnak, a világ pedig épp csak annyira bontakozik ki, hogy lásd, mennyire kár, hogy nem foglalkoztak vele többet. Pedig a sok ismétlődő jelenet helyett elfért volna.

Összességében tehát A koven nálam egy tipikus dark romantasy, ami több sebből vérzik, de valahogy mégis olvastatja magát. Én még nagyon gondolkozom, hogy folytassam e, jelenleg nem látok rá túl sok esélyt. Enélkül is több könyv van a TBR listámon, mint amennyit egész életemben lesz időm elolvasni.

Fülszöveg

Tiltott szerelem, mágia, vámpírok és szellemek, amik ki akarnak nyírni. Légy üdvözölve a Szirterdei Akadémián!

Apám úgy nevelt, hogy én legyek a Koven elleni fegyvere, akin keresztül bosszút áll azért, hogy elvették tőle a nővérét és a születési előjogát. Bármit megtennék, hogy megvédjem az öcsémet attól, hogy ugyanerre a sorsra jusson.

A kötelességtudatom Kristály Katlan titkos városába és a rangos Szirterdei Akadémiára vezet, ahol a fajtám legjobbjai és legtehetségesebbjei tanulhatnak emberi előítéletektől mentesen.

Itt nem súgnak össze a hátam mögött. Itt nem ítélnek el az ereimben csörgedező vér miatt. Az egyetlen ellenség, akivel szembe kell néznem, a jóképű és idegesítő igazgató, Alaric Grayson Thorne, aki ugyanannyira megvet engem, mint amennyire én undorodom tőle és mindattól, amit képvisel.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a falak között meghúzódó titkok nem fogják darabokra zúzni az iskolát. Senki nem beszél az évtizedekkel ezelőtti véres mészárlásról, amely miatt be kellett zárni.

De a Koven ötven év után először újranyitja kapuit a TIZENHÁROM számára: olyan ígéretes diákoknak, akik arra hivatottak, hogy megváltoztassák a világot. Már ha nem ölik meg őket előbb a Szirterdei Akadémia áldozatainak szellemei…