Őrületbe kergetsz (Őrületben 1.)

Mikor becsuktam a könyvet, zubogott az agyam, hogy „Mi a manó volt ez???”. Szeretem Diana Hunt könyveit, a Prédák háza sorozat is a kedvenceim között van, szóval magas elvárásokkal ugrottam neki az Őrületben sorozat olvasásának is. És meg kell mondjam, az utóbbi időben ez volt a legjobb thriller, amit olvastam. Izgalmas, csavaros, és engedi, hogy teóriákat gyárts folyamatosan. Egyetlen pillanat alatt az elmegyógyintézet rideg falai között találod magad, és nem durván, nem látványosan, csak alattomosan elkezd befészkelődni a fejedbe, míg végül minden apró rezdülésére figyelsz. Az Őrületbe kergetsz pontosan azt csinálja, amit a címe ígér: lassan, módszeresen csavarja meg az idegeidet, és hagyja, hogy szépen lassan ráfüggj a történetre.

Egy túl egyértelmű gyilkossági ügy

A kiindulópont elsőre klasszikusnak tűnik: brutális gyilkosság egy hotelszobában, a tettes a helyszínen, vérrel borítva, minden bizonyíték rá mutat. Conor Foster mégsem próbál menekülni, sőt: bevallja, hogy ő ölte meg Winklert. Pontosabban nem ő, hanem a másik személyisége, Lenard.

Conort börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézetbe szállítják, ahol Dr. Nathalie Lawson feladata eldönteni, hogy a férfi valóban többszörös személyiségzavarban szenved, vagy csak zseniálisan manipulál mindenkit maga körül. Ahogy telnek a kezelések, Nathalie körül furcsa, egyre nyugtalanítóbb dolgok történnek, és nem lehet eldönteni, hogy ezek „csak” a stressz és a paranoia tünetei, vagy valami nagyon is valós veszély kezd körvonalazódni.

Egy bizonyos szinten mindannyian őrültek vagyunk, csak van, aki nem feltétlen tudja kontrollálni.

A Bridewood falai között

Az elmegyógyintézet hangulata kifejezetten tetszett. Egy olyan közeget tár elénk, ami segít jobban elmerülni a történetben: steril folyosók, zárt ajtók és a kattanó zárak hangja. Ez nem egy jumpscare-horror, szóval nem fog patakokban folyni a vér mindenhol. Inkább a lassan kúszó nyugtalanságra épít, amikor olyan helyen jársz, ahol minden apró neszre felfigyelsz, minden árnyék gyanús, és csak ott vagy egy üres folyosón a saját gondolataiddal.

Fontos viszont tisztázni az elvárásokat: ha kőkemény, gyomorszájon vágó, brutális horrorra vágysz, akkor ez a kötet nem fogja a falhoz kenni az idegrendszered. Az atmoszféra nyomasztó, a feszültség jól működik, de szerintem ez inkább egy lazább pszichothriller, mint vérben tocsogó rémálom. Egy élvezhető kikapcsolódást nyújtó, nagyon izgalmas regény, nem pedig olyan, amitől napokig lámpafénynél alszol. Én is szerettem volna egy picivel több borzongást, de így is olyan fajta folyamatos feszültséget adagol, hogy már ez is elég volt ahhoz, hogy ne akarjam letenni a könyvet.

Többszörös személyiségzavar vagy Oscar-díjas alakítás?

A könyv nagy kérdése végig ugyanaz: Conor valóban beteg, vagy csak kegyetlenül jó színész? Diana Hunt nagyon tudatosan játszik ezzel az ambivalenciával: hol az egyik irányba billenti a mérleget, hol a másikba, miközben szépen adagolt információmorzsákkal eteti az olvasót. Ebben óriási szerepe van a nézőpontkezelésnek. A kötet alapvetően Nathalie E/1-es szemszögéből mesél, de időről időre megkapjuk Conor (illetve külön Lenard) gondolatait is. Ezek a részek nem csak plusz feszültséget adnak, hanem tényleg más hangon szólalnak meg: Conor és Lenard „hangja” elüt egymástól, még akkor is, ha ugyanaz a test áll mögöttük. Szerintem nagyon jól lett kezelve ez a kétféle személyiség, tényleg érezhető volt közöttük a különbség.

Mindig lenyűgöz ez a betegség. Hogyan lehetséges egyáltalán? Két lélek egy testbe zárva.

És hogy mennyire kiszámíthatóak a csavarok? Azért a nagy fordulatra, már idő előtt gyanakodtam, de még így is voltak olyan pillanatok, amikor konkrétan megálltam olvasás közben, amikor azért megkérdőjeleztem az elméletemet. A könyv többször szándékosan próbál összezavarni, de az összkép szempontjából ez inkább élvezetes.

A rendszeres thriller-olvasóknak azt mondanám azért, hogy a Nagy AHA-pillanat lehet, hogy nem fog a végtelenségig sokkolni, de az odavezető út annyira feszült és érzelmileg telített, hogy engem ez bőven kárpótolt.

Nézzük meg azért a szereplőket

Nathalie tipikusan az a főszereplő, akit ugyan gyorsan meg lehet kedvelni, és aztán néha nagyon szívesen megráznád két kézzel. Simán elhiszem, hogy az elvárható szakmai távolságtartás gyakran feloldódik a gyakorlatban, de az, ahogy ő néha viselkedik valóban erősen megkérdőjelezhető. Nem véletlen, hogy az olvasók egy része kifejezetten kritizálta amiatt, mennyire szakmaiatlan tud lenni.

Viszont szerintem pont ez a szakmaiatlanság az, ami miatt működik az egész Őrületben-sorozat iránya. Mármint erre szükség volt ahhoz, hogy oda fusson ki a történet, ahol éppen tart. A második részt már olvastam, és utólag látva az összképet, sokkal inkább érzem úgy, hogy Nathalie egy tudatosan így felépített figura: valaki, aki ugyan szakemberként próbál helytállni, de közben nagyon is ember, saját traumákkal, és ez miatt hibázni is képes.

A szörnyeket nem az ágyad alatt kell keresned. Ők a fejedben várakoznak, szépen csendben.

Conor ezzel szemben az a karakter, akiről sosem tudod, akarod-e szeretni, vagy inkább az lenne a helyes reakció, ha automatikusan menekülnél tőle. Végtelenül komplex, karizmatikus, időnként kifejezetten megnyerő, aztán egyetlen mondattal vagy gesztussal visszaránt, és máris felmerül a kérdés: mi van, ha ő tényleg egy veszélyes pszichopata? A fejezetek alatt folyamatosan azon kattog az agyad, hogy vajon mikor csúszik ki a száján valami, ami végleg eldönti a kérdést. Mellette pedig ott van Lenard, aki fenyegető, mégis valahol borzongatóan vonzó jelenség. Én mindig vártam, hogy mikor fog ő szót kapni.

Egy barát, aki után pszichoterápiára lenne szükség

Az egyik mellékszereplőnek külön bekezdést szánok. Ennek az az oka, hogy totál ki voltam borulva tőle. Cam az a karakter, aki mellett garantáltan megugrik az olvasó vérnyomása. Nem az a fajta barátnő, akivel szívesen lóg az ember. Vagyis inkább beszélek a saját nevemben: nem töltenék vele szívesen sok időt. Ő az a barátnő, aki folyamatosan belepofázik mindenbe, és minden problémádat úgy akarja megoldani, hogy kéretlen randikat szervez. És jobban tudja nűlad, hogy neked mire van szükséged. Mindegy is, szerintem ezt az embertípust senkinek sem kell bemutatnom. De az biztos, hogy ha Cam megjelent, engem már a hideg rázott (PTSD lenne?).

Viszont: attól még, hogy idegesítő, irodalmilag működik. Cam folyamatosan rámutat arra, mennyire labilis a határ Nathalie szakmai és magánélete között, és még jobban megmutatja, mennyire nincs igazán olyan ember körülötte, akinek feltűnne, hogy a doktornő bizony kezd szétesni.

[…] a legszomorúbb, hogy a randi–partnereimnél még azok is normálisabbak, akiket mentális problémával kezelek.

Ez egy romantikus pszichothriller

Azt azért nem árt kiemelni, hogy ez a könyv azzal együtt, hogy thriller, még romantikus is. Mondjuk ezzel nem szeretnék elriasztani senkit, hiszen nem ez a csöpögős dráma. A romantikus szál nálam pont azon a határon mozgott, amit még örömmel fogadok. Jelen van, fontos, érzelmileg sokat ad hozzá a könyvhöz, de nem nyomja el a lényeget. Ettől függetlenül azoknak lehetséges, hogy kevésbé tetszik ez a vonal, akik a romantikus címkét meglátva rögtön menekülőre fogják. Nem rózsaszín felhős, de az érzelmi dinamika nagyon hangsúlyos, és az olvasói élmény jó része abból fakad, mennyire vagy hajlandó belegabalyodni ebbe a toxikus, mégis furcsán vonzó kapcsolatba.

Csak még egy fejezet

Diana Hunt stílusa hozza azt, amit a korábbi kötetei után már lehetett sejteni: gördülékeny, könnyen követhető, és olyan ritmusa van, hogy szinte észrevétlenül lapozol tovább. A tempó végig feszes: mindig történik valami, mindig kapunk egy apró információt vagy új gyanút, ami miatt nem szívesen csuknád be a könyvet. Nekem külön tetszett, ahogy néha belesző pszichiátriai szakkifejezéseket és egyszerű, érthető magyarázatokat. Ettől kap egy kicsit szakmaibb ízt, de nem megy át tankönyv-olvasásba.

Az elbeszélésmód E/1-ben sokat dob a hatáson: Nathalie fejében lenni néha kifejezetten kényelmetlen, de pont ez a lényeg. Érezni a bizonytalanságát, a félelmeit, a fokozódó paranoiát. És amikor már biztos vagy benne, hogy túlreagál valamit, egy olyan jelenet érkezik, ami ismét megkérdőjelez mindent.

Zárógondolatok

Az nem kérdés, hogy imádtam. Nem sok olyan dolgot tudnék felsorolni, ami nem tetszett benne. Feszültséggel teli, izgalmas olvasmány. Nálam a nagy WTF pillanat ugyan kimaradt, mert sejtettem mi lesz a csavar, de nem rontott ez sem az élményen. Igazából szerintem az Őrületbe kergetsz nem is igazán a csavarra épít, hanem arra az érzelmi és pszichológiai hullámvasútra, amin addigra már jó ideje ülünk.

És ami külön tetszett: bár maradnak kérdések nyitva, és egyértelmű, hogy ez egy sorozat első része, a könyv nem ér véget olyan aljas, szívtelen cliffhangerrel, amitől a falhoz vágnád. Inkább az a fajta lezárás, ami után azonnal keresed a második részt a polcon. Számomra nem volt kérdés, hogy akarom e folytatni a sorozatot, hiszen rögtön elkezdtem az Őrület határán olvasását. Mivel én már túl vagyok a második rész elolvasásán is, és az is nagyon tetszett, bátran ajánlom a sorozat elolvasását bárkinek.

Fülszöveg

„Megöltem Winklert, mégis ártatlan vagyok.”
Conor Fostert egy brutális gyilkosság helyszínén fogják el. Testét ellepi az áldozat vére, a késen lévő ujjlenyomat tökéletesen egyezik az övével.
Állítása szerint a tettes Lenard. Lenard Axe, nem más, mint elméjének a másik lakója.
Szabadságát ugyan elveszti, de börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézet foglya lesz.
Dr Nathalie Lawson vállát súlyos teher nyomja.
Megállapítani, hogy valaki többszörös személyiségzavarban szenved, vagy mesteri színjáték kíséretében csupán hazudik, embert próbáló feladat.
Főleg, ha a doktornő gondolatait más is leköti. Ami eleinte csak furcsa, majd rémisztő érzéseket kelt benne.
Az új beteg és a hátborzongató események között párhuzamot vonni őrültség lenne.
Vagy talán mégsem?