Fekete bárány

Számomra a Fekete bárány pont az a fajta „cozy horror” volt, amit egy fáradt hétköznap este szívesen veszek a kezembe: sötét, fura, néha gusztustalan, de közben meglepően érzelmes, és tele van azzal a maró cinizmussal, amit nagyon tudok értékelni. Nem ez lesz életem legijesztőbb könyve, viszont végig olvasmányos maradt. Ráadásul sokkal többről szólt, mint egy random szektáról, és a hangulata simán elvitte a hátán az egészet. Egyébként amellett, hogy egy könnyed horror, azért családi drámának is simán elmegy az egész. Igazából ez a könyv nem az a rémálmokat okozó, gyomorszorítós terror, hanem az a típus, amit vacsora után bekuckózva olvasol, és közben szépen csendben behozza témának a családot, a hitet és az önazonosságot. Nézzük mit tud Rachel Harrison regénye.

Miről szól nagyjából a Fekete bárány?

Főhősnőnk, Vesper Wright gyakorlatilag elszökött otthonról: tizenévesen hátat fordított a családjának, a vallásuknak, az egész múltjának, ami egészen konkrétan egy szekta közösségét jelenti. Szerintem nem árulok el sokat azzal, ha kiemelem azt a tényt, hogy konkrétan egy sátánista szektáról van szó. Ez valahol az első 20-40. oldal között van így konkrétan leírva először, de igazi meglepetést azoknak okozhatott inkább, akik nem túlzottan foglalkoztak a borítóval (Igen, meglepődtem. Nem is értem… :D). Vesper felnőttként próbál a lehetőségeihez mérten normális életet élni. Már amennyire normális tud lenni valaki, akinek a gyerekkorát pantegrammák, véráldozatok és nagyon félrecsúszott családi vacsorák szabták meg.

Aztán érkezik egy meghívó: a volt pasija és az unokatestvére esküvője közeleg (gondolom mindenki arról álmodik, hogy meghívják egy ilyen esküvőre…). Vesper pedig minden józan belső vészcsengője ellenére úgy dönt, mégis visszamegy. Haza. Vagy legalábbis oda, amit valaha annak hívtak. És ettől a ponttól ismerjük meg mi is, olvasók ezt a szokatlan vallási közösséget, és a családja nem mindennapi életét.

És miért hivatkozom rá cozy horrorként?

Nagyon tetszett, ahogy a könyv egyszerre játszik a horror zsáner klasszikus elemeivel és azzal, hogy közben látványosan nem akar halálosan komoly lenni. Vannak benne véresebb, kissé zavarba ejtő húzások, de azért nem az a kategória, ami után nem mersz kimenni éjjel pisilni.  Én inkább azt éreztem, hogy a feszült hangulat, a furcsán groteszk jelenetek és Vesper kommentárjai együtt teremtenek egy sajátos, fekete humorral átitatott atmoszférát, mintsem azt, hogy az ijesztgetés lenne az elsődleges cél. Ha valaki kifejezetten a körömrágós, jumpscare-szerű élményt keresi könyvben, az szerintem csalódhat. Ha viszont bírod azokat a történeteket, ahol a horror elemek mögött nagyon is emberi, hétköznapian fájó kérdések lapulnak, akkor ez a könyv túl jól fog működni nálad is.

Vesper, a szekta cinikus fekete báránya

Vespert sok bejegyzésben kritizálják, hogy ellenszenves, önsajnáltató, csípős nyelvű. Engem viszont ezzel együtt, vagy pont ezért, nagyon gyorsan megvett magának. A narrációja végig száraz, cinikus, szarkasztikus, de úgy, hogy közben végig érezhető mögötte a sérülékenység, a düh és az a nagyon is ismerős „haragszom a világra, de közben marhára félek” életérzés. Nekem Ő az a fajta narrátor, akivel vagy az első pár oldalon összebarátkozol, vagy azonnal tudod, hogy ez nem a te könyved. Köztes állapot szerintem nincs.

Ami különösen tetszett, az az ambivalenciája a családjával kapcsolatban. Nem szerecsétlen áldozatként van ábrázolva, aki csak sodródik: nagyon is tudatosan elhagyta a szektát, kiállt önmagáért, és ennek vállalta a következményeit. Közben viszont végig ott mocorog benne az, amit a könyv rettenetesen jól ragad meg: hiába mérgező a családod, hiába menekülsz előlük, attól még hiányoznak. És az, hogy ezt be mered vallani magadnak, nem gyengeség, hanem csak a bizonyíték arra, hogy ember vagy.

Család, szekta, transzgenerációs örökség

A Fekete bárány számomra ott lépett szintet, hogy a szekta csak a felszín: mögötte nagyon is ismerős családi dinamika, transzgenerációs traumák és érzelmi zsarolás húzódik. Erősen beszél arról, hogyan formálnak minket a családjaink akkor is, ha tudatosan elszakadunk tőlük, és hogyan próbálhatjuk mégis meghúzni a saját határainkat. Vesper gyerekkora tönkretett bizalomról, furcsa vallási szertartásokról, következetlen (vagy épp fanatikusan következetes) szülői viselkedésről szól. A könyv nagyon jól mutatja meg, milyen az, amikor egy közösség azzal áltatja magát, hogy szeretettel, gondoskodással fordul a tagjai felé, valójában viszont csak addig számítasz, amíg beleférsz a rendszerükbe. És amint kilépsz a kijelölt szerepből, már inkább problémaként, semmint emberként tekintenek rád.

Sosem tudtam, mely részeimet tekinthettem valóban a sajátoméinak, mit örököltem, és mit okozott bennem a család, amelybe beleszülettem – hogyan hajlított és formált, amikor még fiatal voltam, és befolyásolható.

A szekta működésének bemutatása különösen erős: nem csupán „őrültek gyülekezete”, hanem egy jól felépített, torz közösség, amiben mindenkinek megvan a maga helye. Mindenki tudja (legalábbis a legtöbben), hogy mi a szerepe, és aszerint cselekszik. Megkérdőjelezhetetlenül. Ezt a vallási fanatizmust és a hozzá kapcsolódó elvakultságot nem csak ijesztőnek, hanem fájdalmasan ismerősnek is éreztem: az a típusú hit, ahol mindenki más csak addig fontos, amíg visszatükrözi, amit te látni szeretnél.

Tempó, fordulatok, befejezés

A könyv tempója nekem egyenletesnek tűnt, de az biztos, hogy az első fele jóval nyugisabb, inkább hangulat- és karakterépítő. Itt kapunk bővebben Vesper múltjáról, a szektáról, a szüleivel való kapcsolatáról, arról, hogy miért is lett ő a család „fekete báránya”. A második felében viszont szépen felpörögnek az események: beindulnak a rituálék, kiömlenek a csontvázak a szekrényből, és jó pár vérben tocsogósabb jelenet is előkerül.

A fordulatok nagy részét, ha olvasol horrort vagy thrillert, elég hamar sejteni lehet. Ez nálam szerencsére nem rontotta el az élményt, mert a sejtetéseket, előreutalásokat jól adagolja a szöveg. A feszültség inkább abból fakad, hogy látod a közelgő katasztrófát, és tehetetlenül nézed, ahogy Vesper újra és újra hibázik.

Különös, mennyire erős a kényszer mindannyiunkban, hogy egyszerre rohanjunk a veszélybe és el tőle. Életösztön és önpusztítás. Kíváncsiság, fondorlatosság, unalom, vágy… Simán felülírják az evolúciót.

Mi a véleményem a végkifejlettről?

Na ez lesz az első olyan bejegyzés, amiben nagyon durván elspoilerezem a könyv végét, szóval védelmi falat kell emelnem azoknak, akik ezt még nem akarják látni. Ugyanis annak ellenére, hogy szerettem ezt a könyvet, a végével kapcsolatban nem vagyok igazán elégedett, eléggé kettős érzéseim voltak. Egyrészt működik, lezárja a történetet, megadja a minimális katarzist. De a végkifejlettet kicsit összecsapottnak éreztem. Illett volna a könyv hangulatához egy másmilyen befejezés, de ezt a SPOILER gomb mögött kifejtem részletesen.

SPOLER VESZÉLY!

Szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha Vespert feláldozzák, és nem támad fel. Mármint azon a ponton kiderült volna, hogy valóban csak egy zakkant szektáról van szó, és elmarad az apokalipszis. És csak ott álltak volna az oltárnál egy lánnyal, akinek elvágták a torkát, de nem történik semmi. Az anyja szemszögéből pedig megkaphattuk volna mondjuk az utolsó fejezetet, amiben egyrészt megismerjük az egésszel kapcsolatban az érzéseit, másrészt megtudtuk volna, hogy a szekta mit is kezd a kialakult szituációval. Én ezt a természetfeletti vonalat kihagytam volna belőle. Annyira túltoltan fanatikusak voltak (horror díszletek, mindenen is pentagramma), hogy izgalmasabb csavar lett volna, ha a vezető csak képzeli magáról, hogy ő a Sátán, és nem valóban az.

Az anya-lánya kapcsolat

Mivel a spoiler gomb alatt említést tettem Vesper anyjáról, most ezen a gondolatmeneten is mennék tovább. A könyv során érdekesnek találtam ezt az anya-lánya kapcsolatot. Nagyon szerettem, hogy Harrison nem kezd el mindent tételesen kimagyarázni: a könyv több ponton nyitva hagy értelmezési tereket, például azt is, hogy az anyja mennyire volt „áldozat” és mennyire aktív résztvevő a lánya sorsának kijelölésében.

Számomra az jött le, hogy az anya tudta, milyen szerepet szántak Vespernek a szektán belül, és az egész gyerekkorát ennek a tudásnak a terhével élte le mellette. Hogy a ridegsége, furcsa viselkedése valójában egy elcseszett, de nagyon is emberi védekezés: ha érzelmileg eltávolítod magadtól a gyerekedet, könnyebb lesz elengedi, amikor eljön az ideje. Ez így leírva is borzasztó, és a könyv szépen, finoman utal rá, anélkül, hogy mindent az olvasó szájába rágna. Én ezt a fajta bizalmat nagyon tudom értékelni.

Zárógondolatok

Én összességében nagyon élveztem a Fekete bárányt. Nem azért, mert halálra ijesztett, hanem mert ritka jól keveri a sötét humort, a szektás borzongást és a családi drámát. Egyik pillanatban mosolyogsz Vesper cinikus megjegyzésein, a következőben pedig azon gondolkodsz, mennyire nehéz tényleg elszakadni attól, amibe beleszülettél: legyen az hit, család, vagy egy komplett, mélyen beléd égetett szerep.

Ha komoly horrort vársz, akkor nem fog tetszeni ez a könyv. Inkább egy fekete humorral átitatott, szekta-lélektani regényre készülj, ami horror elemekkel dolgozik, de a fókuszt mégis az emberi drámán tartja.

Én mindenesetre kíváncsi lettem Rachel Harrison többi könyvére is. Ha a többi regényében is ilyen ügyesen találja meg a határvonalat a félelem, a humor és a családi őrület között, akkor valószínűleg több könyvével is találkozni fogsz az oldalon.

---

Fülszöveg

Minden család furcsa a maga módján, de Vesper Wright rokonai tényleg teljesen más szintet képviselnek. A lány ezért már tizennyolc évesen, amint tehette, elszökött otthonról, és azóta sem tért vissza. Valamint szabály is, hogy ha valaki egyszer elhagyja Virgil mélyen vallásos közösségét, akkor nincs visszaút.

Aztán egy nap egy boríték várja a lábtörlőjén. Benne egy meghívóval Vesper szeretett unokatestvérének, Rosie-nak az esküvőjére, méghozzá a családi farmon. Minek köszönheti, hogy számítanak a részvételére? Ki szeretnének békülni vele? Vagy valami hátsó szándék vezérli őket?

Igazából nem számít. Vesper érzi, hogy részt kell vennie a szertartáson. Még akkor is, ha ezzel vissza kell térnie abba a mérgező környezetbe, ahonnan elmenekült. Vagy hogy találkoznia kell az anyjával, Constance-szel, aki egykor horrorfilmek tündöklő csillagaként ragyogott, és mindmáig kettővel jobbnak képzeli magát mindenkinél.

Amikor Vesper nem sokkal a hazatértét követően szörnyű titkot leplez le, kénytelen számot vetni családja sötét vallásával és saját hitetlenségével. Rachel Harrison regénye családi traumák hagyatékával, valamint a szervezett vallási közösségek hatásaival foglalkozik, és akkor sem veszít semmit az értékéből, amikor megkezdődik az igazi vérontás.