Énekesmadarak és kígyók balladája

Érdekes vállalkozásra adta a fejét Suzanne Collins: a világ-sikert aratott Az Éhezők Viadala trilógiája után elővett egy karaktert, aki eddig kizárólag rossz színben tűnt fel, és megmutatta, mitől is lett ő azzá, akinek ismerjük. Az Énekesmadarak és kígyók balladája, magyarul 2020-ban jelent meg az Agave Könyvek gondozásában, én már akkoriban el is olvastam, de úgy éreztem, hogy azért egy bejegyzést mindnképp érdemel most, ha már van rá felületem. Szeretem ezt a sorozatot, szóval izgatottan vágtam bele ebbe a könyvbe. Örültem, hogy egy kicsit visszacsöppenhetek ebbe a világba. Ráadásul izgalmas, hogy máris belesimulhatunk egy érdekes kettősségbe: ismerjük a végeredményt (Snow-elnök az autokrata, kegyetlen figura), de mégis kíváncsiak vagyunk, hogyan jutott el idáig. Collins pedig megint nem finomkodik: megmutatja a politika motorját, a túlélést, a kompromisszumot és a morális hanyatlást.

A Viadal korai évei

A regény időben a trilógia eseményei előtt játszódik: pontosan a Tizedik Éhezők Viadala napjaiban járunk, amikor a tizenéves Coriolanus Snow arra készül, hogy mentorként vegyen részt a Viadalban. A Kapitólium, mely a trilógiában már teljhatalmú, félelmetes központ, itt még őrzi a háború nyomait. Egyes részei még romosak, több család nehéz helyzetben van, éheznek. Snow családja is keserves helyzetben találja magát, de próbálja azt a látszatot kelteni, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. Mivel már a tizedik Viadalra készülünk, a regény nem az „itt kezdődik minden” történetét dolgozza fel, hanem inkább az „így kezdődött az, amit már ismerünk” kerül előtérbe. Hiszen ez az első év, amikor mentorok is kerülnek a képbe, illetve a Viadal több eleme is itt debütál, amit az évek alatt csak tovább finomítanak. Hiszen a Kapitólium is rájött, hogy az emberek érdeklődését fenn kell tartani valamivel.

A kígyó eredete

Mint korábban már írtam, önmagában sok meglepetést a végkifejlett nem tartogat, hiszen már ismerjük Coriolanus Snow-t, az elnököt és zsarnokot. Itt viszont most egy fiatalembert látunk, akinek az ambíciói szikráznak, de a tényleges hatalom még nincs a kezében. A háza egykori ragyogása után alkalmazkodni kényszerül. A történet során egy 12. körzetből érkezett versenyzőt mentorál, és ez a kapcsolat próbára teszi. Többször választás elé kerül, mindig jön egy újabb kérdés, amit meg kell magában válaszolnia. Mi a fontosabb, a szabályok, vagy a túlélés? Mennyire hajlandó kompromisszumokat kötni? Mennyire veszik hatalmukká a körülmények, illetve mennyire formálja ő maga őket?

Nyugodtan hibáztasd a körülményeket, a környezetedet, de a te döntéseidet te hoztad meg, senki más.

Snow fejlődése szerinrem izgalmas témát adott, hiszen nem hirtelen válik gonosszá, hanem apránként, módszeresen. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy nem csak a rossz emberek hozhatnak rossz döntéseket, hanem bemutatja, hogy az ember miként eshet bele az önámítás hálójába. Felmerül, hogy az egyént mennyire befolyásolja maga a világ, amibe beleszületik. Vajon Snow is más ember lett volna, ha csak egy körzeti gyerek? Sokszor csillanhat meg a remény, hogy talán mégis jó irányt vehet az egész, én is beleestem néha abba a hibába, hogy drukkoltam neki. Drukkoltam azért, hogy a helyes döntést hozza meg, de mindig visszarángatott a valóságba a tudat, hogy lehetetlent várok, hiszen ismerem a történet végét.

A szabályok, a hatalom és a túlélés

A regényben három nagy téma szinte mindig megjelenik: szabályok, hatalom és túlélés. A szabályok adják a Viadal alapját, ami viszont még ebben az időszakban nem olyan kiforrott, mint a későbbiekben lesz. Van valami kezdeti kaotikusság, amely lehetőséget teremthet a manipulációra. Ez viszont többször választás elé állítja a szereplőket, arról, hogy mit tehetnek meg, ami még belefér. Mit tehetnek meg úgy, hogy abba még bele tudják magyarázni, hogy szabályszerű volt. És ennek mentén alakulnak ki az új szokások és szabályrendszerek, amik az Éhezők Viadalára jellemzőek lesznek.

A hatalom egy másik központi elem. Egyrészt ott van maga a Kapitólium. Látjuk, hogy még az ottélők is tartanak tőle, hiszen bármikor elvehet tőlük mindent. Ha szűkebben nézzük, jelen van a Snow-ház hanyatlása. Vágynak arra, hogy fenntartsák annak a látszatát, hogy ők továbbra is befolyásos család. Snow maga is azt akarja végig, hogy legyen valaki. Hogy felnézzenek rá. Számára a mentorálás eszköz és tét egyszerre, hogy eltérje a célját. Ez a téma folyamatosan végigkíséri a történéseket.

A túlélés pedig mindig is kiemelkedő szerepet kapott a sorozatban. Ebben a részben látjuk azt, hogy nem csak az arénában zajlik, hanem a Kapitóliumban, a társadalmi szinteken a diákság és a körzetek közti viszonyokban is. Snow azt a leckét tanulja meg, hogy ha nem vagy elegendően ravasz, megtörnek és eltaposnak.

Szerintem az emberek természetüknél fogva jók. Tudják, mikor lépik át a határt a gonoszba. Az a nagy feladat az életben, hogy a jó oldalon maradjanak.

Természetesen nem csak Snow-ról szól minden

A főszereplőnk ugyan Coriolanus Snow, de róla már többízben írtam a bejegyzés során. A szerep, amit elvállal egyszerre lehetőséget és csapdát jelent. Érdemes figyelni: miként építi a stratégiáit, és miként reagál, amikor nem tud mindent kontrollálni. De most tekintsünk ki egy kicsit a többiekre is.

Lucy Gray Baird a 12. körzet kiválasztottja. A kapcsolatuk dinamikája sokkal árnyaltabb annál, mint mentorról és mentoráltról beszélni. Ő többek között azért érdekes, mert érződik rajta a szabadság iránti vágy, de közben a játéknak az eszköze is lesz. A lány első sorban az adottságait használja a túléléshez, mint az csodás énekhangja és a színes személyisége. A közöttük lévő kapcsolat központi eleme a könyvnek, és ugyan nincs kimondva, de én nem tartom valódinak. Többen kifogásolták is, hogy nincs közöttük kémia, amit én nemes egyszerűséggel annyival magyarázok, hogy mert nem is kellett. Én végig azt éreztem, hogy ez Lucy részéről csak a túlélésről szólt. Nem gondolom, hogy valóban szerelmes lett volna Snow-ba. Az viszont, hogy itt sem élt az írónő a váltott szemszög eszközével, lehetővé tette, hogy az olvasó ezt magának döntse el, és ne legyen a válasz a szájába rágva, aminek én kifejezetten örülök.

Végül, de nem utolsó sorban: Sejanus az a karakter, aki erkölcsi iránytűként jelenik meg. Általa nézzük végig, hogy a Kapitóliumban a helyes út választása már önmagában konfliktust szül. Megkérdőjelezi a rendszert. Azt, amit csinálnak, és azt is, hogy miért teszik ezt. A történet során fokozatosan válik fontos szereplővé, és a jelenléte a morális kérdések feszegetése miatt abszolút kiemelkedő.

Szerettem, de nem volt ütős élmény

Ez a történet nem csak a harcról szól, hanem arról, milyen áron akarunk nyerni, milyen áron akarunk fennmaradni, és mit teszünk közben a rendszerért vagy a rendszerrel. Az, hogy megtudtuk Snow előéletét, még nem menti fel, hiszen az ő döntése volt minden, még akkor is, ha a környezete hatott rá. Inkább úgy éreztem, hogy Collins nem is azért írta meg ezt a részt, hogy kicsit tisztára mossa a karaktert. Inkább csak bemutatta, hogyan vált saját maga, és a Kapitólium által azzá a romlott emberré, akit már korábban megismerhettünk.

Számomra az Énekesmadarak és kígyók balladája egy gyorsan olvasható könyv volt, de úgy éreztem, hogy nem volt olyan hatásos, mint Az éhezők viadala trilógia. Néha már kicsit vontatottnak éreztem a második felétől. Ettől függetlenül érdekes olvasmány lehet azok számára, akik nem szakadnának ki teljesen ebből a disztópikus világból. Arra viszont felkészítenék mindenkit, hogy a vége egy kis lezáratlan érzést hagyhat az emberben.

• Műfaj: Sci-fi, Disztópia (YA)
• Szerző: Suzanne Collins
• Sorozat: Az éhezők viadala
• Kiadó: Agave könyvek
• ISBN: 9789634198154 (2020)
• Oldalszám: 448
• Eredeti megjelenés éve: 2020
• Fordító: Farkas Veronika