Holtak mozgatója

Már két T. Kingfisher könyvet olvastam, és ezek mind kicsit más élményt nyújtottak. Viszont mindkettőt annyira szerettem, hogy már nem lett kérdés, hogy szaladok-e a könyvesboltba, amikor megjelenik tőle egy újdonság. A Varázslókalauz önvédelmi sütéshez egy kedves kis komfortolvasmány volt, amit bátran ajánlok bárkinek, aki egy kis cozy fantasy kalandra vágyik. Aztán jött a Csalán és csont, ami ugyan meseelemekkel dolgozott, de beemelt egy adag sötétséget is (illetve egy démoni tyúkot ugye). Egy közös volt mindkét könyvben: a szerethető karakterek. Most pedig itt van a Holtak mozgatója, és határozottan kijelentem, hogy Kingfisher fejében vannak sötét kis folyosók, amikbe továbbra is teljes lelkesedéssel fogok besétálni.

Merüljünk el kicsit a könyv eredetében

Ez a könyv Edgar Allan Poe Az Usher-ház vége című novellájának újragondolása. Bevallom, az első 50 oldal után gyorsan fogtam magam, és elolvastam a novellát is. Egyrészt kíváncsiságból, másrészt már nagyon régóta szeretnék kicsit elmerülni Poe munkásságában, szóval ez remek apropó volt. Fontos viszont rögtön az elején leszögezni: A Holtak mozgatója akkor is működik, ha valaki nem olvasta Poe novelláját.

A könyv gyakorlatilag egy gyorsan olvasható kisregény. Az alapmű egy titokzatos és sötét gótikus horror, ami a magyarázatot az olvasó fantáziájára bízza. Kingfisher viszont csavart egyet a történeten, és ezt a gótikus borzongást megfűszerezte egy adag gombával. Így kaptunk egy remek botanikai horrort.

Egy nyugtalanító birtok

A történet főszereplője Alex Easton, egy nyugállományú katona, aki értesül róla, hogy gyerekkori barátja, Madeline Usher haldoklik. Alex azonnal útnak indul az Usherek ősi birtokára, és nagyjából az első pillanattól kezdve ordít mindenről, hogy itt nem vendégeskedni kellene, hanem udvariasan visszafordulni, a lehető leggyorsabban. Az Usher-ház ugyanis nem az a hely, ahová az ember egy kis vidéki pihenésre utazik. A falak nyirkosak, a környék nyomasztó, a tó körül valami nagyon nincs rendben, a nyulak furcsán viselkednek, és az egész ház olyan, amibe rutinos horrorfilm-rajongó biztosan nem teszi be a lábát önszántából.

– Szeretne befáradni?
– Igen – feleltem, pedig tudtam, hogy hazudok. Nem akartam bemenni ebbe a gombákkal és építészi furcsaságokkal teli, megfáradt házba.

A hangulatteremtés zseniális

A könyv egyik legerősebb része az atmoszféra. Ez a nyomasztó, dohos, gótikus hangulat egyszerűen nagyon jól működik. Lassan mászik be a bőröd alá, oldalról oldalra. Először csak apró furcsaságok vannak. Egy-egy mondat, egy furcsa mozdulat, furcsa zajok és furcsán viselkedő nyulak. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy minden kényelmetlen. A ház, a tó, a levegő, Madeline állapota, Roderick idegessége, és elkap az érzés, hogy valami figyel a háttérből. Nem arra szeretnék kilyukadni, hogy féltem olvasás közben. Inkább csak úrrá lett rajtam egy kis borzongás.

A főszereplő sokat hozzáadott az élményhez

Alex karaktere sokat segít abban, hogy ez a sötétség ne váljon túlságosan fullasztóvá. Kifejezetten szerettem a száraz humorát, a józan megjegyzéseit, és azt, ahogy próbál kapaszkodni a racionalitásba, miközben körülötte gyakorlatilag minden azt üvölti, hogy a racionalitás jelenleg házon kívül tartózkodik (bocsánat a rossz viccért :D). Poe narrátoráról nem sok derült ki a novellából, viszont Kingfisher már adott neki egy kis múltat. Illetve azért a titokzatosságból is megtartott egy kicsit, mert a külső jegyeiről nem sokat írt, szóval még a neme is meglepetés volt több oldal után. Szeretem azt, amikor az olvasó fantáziájára is hagyatkozik az író. Főleg ilyen esetben, ahol a történet szempontjából nem számít, hogy a karakter nő-e vagy férfi.

A könyv szerkezete ideális

A regény rövid, és ez kifejezetten jól áll neki. Nincs túlírva, nem dagad feleslegesen, nem próbál nagyobb lenni, mint amekkorának lennie kell. Az eleje lassabban építkezik, bemutatja Alexet, az Usher-házat, a szereplők közötti dinamikát, és közben szépen, alattomosan adagolja a nyugtalanságot. Aztán a történet felétől kezdve egyre több minden csúszik ki a normalitás keretei közül, és onnantól már nem nagyon van megállás. Ez a kompakt szerkezet sokat ad hozzá az élményhez. Nem kell háromszáz oldalon át várni, hogy történjen valami, de közben nem is kapkod. Pont annyi ideig maradunk ebben a penészes rémálomban, amennyi még hatásos.

Zárógondolatok

Összességében A Holtak mozgatója egy nagyon hangulatos, okosan felépített gótikus horror, amely egyszerre tiszteleg Poe előtt, és közben teljesen saját irányba viszi az alapanyagot. Megtartja az Usher-ház nyomasztását, a rothadó környezetet és a szereplők szétcsúszását. Aztán ehhez Kingfisher hozzáadja a sajátos humorát és a botanikai horrort. Ezáltal pedig egyfajta magyarázatot ad arra, mi történt az Usher-házzal.

Annak ellenére, hogy nekem tetszett, nem ez lesz az a könyv, amit mindenkinek gondolkodás nélkül a kezébe nyomnék egy kellemes délutáni olvasmány reményében. De annak, aki szereti a gótikus hangulatot, a lassan épülő borzongást, Poe világát, vagy csak kíváncsi arra, hogyan lehet egy klasszikus történetből gombás, de mégis elegáns modern horrort írni, szerintem nagyon jó választás.

Az biztos, hogy Kingfisher örökre helyet kap a kedvenc íróim között. És nem azért, mert tudom, hogy pontosan mire számíthatok, amikor kézbe veszem a könyveit. Nyilván nem, hiszen eddig mindegyik egy kicsit más volt. Viszont mindegyikben közös volt a gyönyörűen kivitelezett írói munka.

• Műfaj: Horror – Fantasy
• Szerző: T. Kingfisher
• Kiadó: Kossuth Kiadó
• ISBN: 9789636365400 (2026)
• Oldalszám: 224
• Eredeti megjelenés éve: 2022
• Fordító: Tamás Gábor