A munkatárs

Mivel ez már a negyedik könyv, amit Freida McFadden-től a kezembe veszek, tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok: rövid fejezetek, gyors tempó, gyanús szereplők, csavarok, csavarok mögé rejtett csavarok, és biztos lehetek benne, hogy valaki hazudik. Esetleg mindenki. Természetesen A munkatárs is ezt a jól ismert McFadden-receptet hozza. A kérdés az, hogy ez önmagában elég-e ahhoz, hogy beszippantson.

A kolléga, akivel nem szívesen ebédelsz együtt

Ha pár szóban kéne összefoglalnom a történetet: egy iroda, két nő, egy eltűnés, rengeteg titok és egy szuper toxikus munkahelyi légkör. Így első ránézésre nem álmaim munkahelye (mondjuk másodikra sem). A történet középpontjában a már említett két nő áll: Dawn Schiff és Natalie Farrell.

Dawn könyvelőként dolgozik a Vixed nevű táplálékkiegészítőket gyártó cégnél, és a kollégái szerint furcsa. Ezzel mondjuk még elég szolidan fogalmaztam. Pontos, merev, nehezen kapcsolódik másokhoz, és van egy egészen intenzív teknősmániája. És ez nem áll meg két aranyos teknősfigurában az asztalán. Dawn gyakorlatilag nem tud másról beszélni, az élete minden másodpercébe beivódik a téma. Teknősös hasonlatok, teknősös tárgyak, teknősös tények. Mire a könyv végére érsz, biztosan fel tudod sorolni a szárazföldi és a tengeri teknősök közötti különbségeket. Egy idő után már azt éreztem, hogy ha még egyszer szóba kerül egy teknős, visszahúzódom a saját páncélomba, és csak akkor jövök elő, ha valaki garantálja, hogy nem beszél hüllőkről. És mégis: szerintem ez egy zseniális húzás volt az írónőtől.

Na de mitől zseniális a könyv legidegesítőbb része?

Kezdjük az elején. Dawn nem könnyen szerethető karakter. Kényelmetlen a jelenléte, sok, furcsa, társas helyzetekben ügyetlen, és nem igazán érzi, mikor kellene elengedni egy témát. Például a teknősöket. Főleg a teknősöket.

Közben viszont pont ez adja a karakter lényegét. McFadden nagyon jól mutatja meg a munkahelyi kirekesztést, amit a kicsit másmilyen kollégák átéletnek. Nem feltétlenül látványos ez, és szerintem sokatoknak nem kell bemutatni az ilyen szituációkat: egy összenézés, egy félmosoly, némi szemforgatás. Olyan reakció, amit nem biztos, hogy az elszenvedő észrevesz, de körülötte mindenki megérti.

Dawn teknősmániája sok olvasót idegesített, és ezt teljesen értem. Engem is próbára tett. Viszont közben azt éreztem, hogy talán pont ez a cél. Hogy mi is megtapasztaljuk azt a kényelmetlenséget, amit a munkatérsai éreznek mellette. Bár ugye felmerülhet a kérdés: jogos kegyetlenül bánni valakivel, csak mert idegesítő? Nyilván nem. A célját az írónő szerintem tökéletesen elérte, mert biztos nem én voltam az egyetlen, aki egy ponton azt érezte: ha Natalie nem vágja Dawn fejéhez a teknősös bögréjét, akkor majd én.

– A gyerekek néha kegyetlenek tudnak lenni.
– A gyerekek nem tudják, mi a helyes. […] De a felnőttek igen. Legalábbis nekik tudniuk kéne. Ennek ellenére elég sok felnőtt zaklatja a másikat.

A történetet nem (teljesen) Dawn szemszögéből ismerjük meg

Azért mondom, hogy nem teljesen, mert Dawn szemszögéből az e-mailek jelennek meg, amiket korábban írt a kollégáknak és a barátnőjének. A jelen idejű narráció viszont Natalie nézőpontjából történik, aki látszólag Dawn teljes ellentéte. Sikeres, vonzó, népszerű, a Vixed egyik legjobb értékesítője. Pontosan tudja, mikor kell mosolyogni, mikor kell kedvesnek lenni, és mikor kell valakit finoman félrelökni az útból. Lehetőleg úgy, hogy közben mindenki őt sajnálja.

Natalie szemszögéből indulunk, amikor egy reggel észreveszi, hogy Dawn nincs az asztalánál. Ez már önmagában furcsa, mert Dawn megszállottan ragaszkodik a rutinjához. A helyzet pedig egyre nyugtalanítóbb lesz, amikor Natalie egy kétségbeesett telefonhívás után úgy dönt, elmegy Dawn lakására. Innen pedig elindul a jól ismert thriller-hógolyó: vér, gyanú, rendőrség, kellemetlen kérdések, és Natalie hamarosan már nem csupán aggódó kolléganőként van jelen a történetben, hanem potenciális gyanúsítottként.

Natalie is úgy lett megalkotva, hogy egy percig ne legyen szimpatikus. Vagyis nem tudom mások mit éreztek vele kapcsolatban, de én kifejezetten utáltam. Egy ponton már gyakorlatilag drukkoltam, hogy lecsukják. Nem kellett érte a gyilkosság, bármit elfogadtam volna. Sőt. Az sem zavart volna különösebben, ha az a végső csavar, hogy ezt ok nélkül teszik. Tudom-tudom, ez jogilag nem túl megalapozott álláspont, de olvasás közben ennek a végkifejlettnek drukkoltam.

Igazi komfort olvasmány

Freida McFadden számomra egyre inkább komfort krimi/thriller szerző. Tudom, mit kapok tőle. Ez azért jó, mert ha tudom, hogy éppen egy gyorsan olvasható történetre vágyok, akkor az ő könyveit elővehetem. Csakhogy ennek van egy hátulütője is. Kicsit azt érzem, hogy ha egy könyvet olvastál tőle, akkor olvastad mindet. Ugyanis minél több könyvét fogyasztotta az ember, a csavarok annál kevésbé ütnek. A felépítése teljesen ugyanaz volt, mint amit a Millie sorozatban láttunk, és a második rész után szerintem az se tudott már túl nagy csavarral előállni.

Nem arról van szó, hogy rossz könyv lenne, de a végkimenetel erősen sejthető volt, mert már tudtam, mire kell figyelni. A történet ettől függetlenül érdekelt, de WTF pillanatot nem okozott. Amit még negatívumként tudnék felhozni, hogy nem éreztem azt a feszült borzongást, amit egy igazán erős thrillertől várok. A kellemetlen munkahelyi hangulat megvolt, a toxikus szereplők is szépen sorakoztak, de az a gyomorszorító izgalom, ami miatt néha konkrétan elfelejtek levegőt venni olvasás közben, most elmaradt.

Zárógondolatok

A munkatárs számomra nem Freida McFadden legerősebb könyve. Olvasmányos, pörgős, és hozza az írónőtől megszokott eszköztárat, de pont emiatt már kevésbé tudott meglepni. A keret ismerős, a fordulatok egy része előre sejthető, és a thrilleres feszültség nálam nem volt elég erős ahhoz, hogy igazán kiemelkedjen.

Azt viszont elismerem, hogy elérte, amit akart: a könyv olvastatja magát. Még akkor is, ha már biztos vagy abban, hogy mi történik a háttérben. Az is vitte előre az olvasást, hogy a végén azzal a gondolattal tegyem le a könyvet, hogy „én megmondtam, hogy ez lesz a vége”.

Ami pedig biztos, hogy egy darabig kerülni fogom a teknősös tartalmakat.

---

Fülszöveg

Két nő. Egy iroda, tele titkokkal.

Dawn Schiff különös szerzet. Legalábbis mindenki így gondolja a Vixed táplálékkiegészítőket gyártó cégnél, ahol a nő könyvelőként dolgozik. Furcsa dolgokat mond. Nincsenek barátai. Ezenkívül minden munkanap pontban 8:45-kor ül le az asztalához.

Így amikor Dawn egy reggel nem jelenik meg az irodában, munkatársa, a gyönyörű és népszerű Natalie Farrell – aki öt éve a cég legjobb értékesítési képviselője, és szinte teljes ellentéte Dawn-nak – nagyon meglepődik. Aztán kap egy nyugtalanító, névtelen telefonhívást, amely mindent megváltoztat…

Kezd értelmet nyerni számára, hogy Dawn nem csupán egy különc kívülálló. Valaki üldözi.

Natalie ellenállhatatlan késztetést érez, hogy segítsen kollégájának. Hamarosan egy macska-egér játszmában találja magát. De vajon ki az igazi áldozat?

Egy dolog azonban hamar nyilvánvalóvá válik: valaki szívből gyűlöli Dawn Schiffet. Annyira, hogy gyilkolni is képes lenne.