A hosszú menetelés

A hosszú menetelést évekkel ezelőtt már olvastam. Nagyon jó könyvnek tartom, de nem azon a szórakoztató módon. Nyomasztó. Fojtogató. Néha kifejezetten kényelmetlen. És mégis – vagy talán pont ezért – nagyon tetszett. A mélysége miatt. A kimondatlan kérdései miatt. Amiatt, ahogyan az emberi lélek határait boncolgatja, minden különösebb cirkusz nélkül.

A filmet múlt hétvégén néztük meg. Mivel többször kétségeim támadtak az eseményekkel  kapcsolatban, a könyv is előkerült, már a film vége előtt. Ennek apropóján készült el ez a bejegyzés végül. Újra eszembe juttatta, milyen erősen hatott rám ez a történet.

Tisztázzuk a műfajt

Kezdjük azzal a ténnyel, amit valószínűleg mindenki tud: a regény eredetileg nem is Stephen King néven jelent meg, hanem a Stephen King által használt Richard Bachman álnéven. A Bachman-könyvek általában nyersebbek, sötétebbek.

A hosszú menetelés nem klasszikus horror. Nincsenek benne természetfeletti lények, nincsenek kísértetek, nincsenek démonok. Itt maga a rendszer a szörnyeteg. És az emberi elme. A kézirat még a hatvanas évek végén született, de egyáltalán nem érződik rajta az idő. Sőt. Sokszor kifejezetten aktuálisnak hat.

A legegyszerűbb alapkoncepció

A történet első pillantásra szinte abszurd módon egyszerű: minden év május elsején száz, 16–18 év közötti fiú elindul egy kijelölt útvonalon. Legalább 4 mérföld/órás sebességgel kell haladniuk. Nem lehet megállni. Nem lehet leülni. Nem lehet aludni. Nem lehet félbehagyni. Minden szabályszegésért figyelmeztetés jár. Három figyelmeztetés után: kivégzés. Csak egy maradhat életben.

Öt nap gyaloglás krónikája ez. A koncepció sokak számára monotonnak tűnhet. És mégis: egyetlen percig sem unalmas. Bevallom, amikor először olvastam, nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog kötni egy olyan történet, amiben száz fiatal elindul egy hosszú sétára. Nem gondoltam volna, hogy ennyi oldalon keresztül lehet írni arról, hogy egy csomó fiú „csak” gyalogol. És végképp nem gondoltam volna, hogy ennyi különböző érzést fog kiváltani belőlem. Pedig megtette.

Menni vagy meghalni

A menetelés fizikailag eleve abszurd. Egy ember nem képes ilyen tempóban, ilyen körülmények között napokon át gyalogolni pihenés nélkül. És King ezt pontosan tudta. A regény nem realista túlélődráma abban az értelemben, hogy orvosi pontossággal modellezné az emberi test határait. Nem kérdés, hogy tényleg kibírható-e, tudjuk, hogy nem. Sokkal inkább az, hogy mi történik akkor, amikor valakit arra kényszerítenek, hogy addig menjen, amíg össze nem omlik.

Engem nem az érdekelt olvasás közben, hogy hány mérföld fér bele reálisan öt napba, hanem az, hogy mikor törik meg valaki. Mikor kezd el szétesni a feje. Mikor válik a fáradtság hallucinációvá, a félelem dühvé, a bajtársiasság pedig kétségbeesett kapaszkodássá. A könyv brutalitása nem magában a szabályokban van, hanem abban, hogy nincs menekülési útvonal. Nem lehet kiszállni. Nem lehet azt mondani, hogy „meggondoltam magam, hazamegyek”. Nincs második esély. És ez az, amitől az egész annyira nyomasztó.

Ráadásul a rendszer nem is titkolja, mit csinál. Nyíltan közvetítik. Ünneplik. A szabály egyszerű, mindenki ismeri, mindenki elfogadja. A fiúk is. Ez talán még ijesztőbb, mint maga az esemény: hogy mennyire természetesnek veszik a jelentkezést.

Jobban teszed, ha élvezed a mai napot, ennyit mondok. Ha az emberek mindig csak estig gondolkodnának, sokkal boldogabbak lennének.

Egyéni sorsok, közös végzet

King mesterien adagolja a háttértörténeteket. Egy félmondat az apáról, akit elvitt a rendszer. Elszólás egy szerelmi csalódásról. Egy álom a jövőről. Nem tudunk meg mindent róluk. Sőt, sokszor kifejezetten hiányérzetem volt a világépítés kapcsán. A fülszöveg egy diktatórikus Amerikát ígér, de a rendszer részleteiről alig esik szó.

És igen, vannak bennem kérdőjelek. Miért vállalják ennyien (a magas nyereményen és a megélhetési gondokon felül). Miért nincs komolyabb ellenállás? Valahol mégis megértem, hogy ezekre nem kapunk részletes választ. Ez a könyv nem a politikai háttérről szól. Nem részletes disztópikus világleírásról. Ez egy párbeszédközpontú, karakterközpontú regény.

Barát és rivális egyszerre

A történetnek megvan az a furcsa kettőssége, hogy a fiúk egyszerre bajtársak és vetélytársak. Összebarátkoznak. Viccelődnek. Történeteket mesélnek. Támaszkodnak egymásra. És közben pontosan tudják: csak egy maradhat. Minden szó, minden támogatás, minden segítség, amit a másiknak adnak, a saját esélyeiket csökkenti. És mégsem mennek magányos farkasként, mert együtt valamivel könnyebb.

A menetelés elején többen még jó mókának tartják. Azt gondolják, hogy ők majd kibírják, hát csak sétálni kell. Aztán a test lassan feladja. Az elme lassan repedezik. És a nagy játékból túlélőhorror lesz. Az igazi borzalom nem a golyó, hanem a lassú leépülés.

Amikor a lélek szétesik

King elképesztő pontossággal ábrázolja az extrém fizikai és mentális kimerültséget. Hallucinációk. Összeomlások. Dühkitörések. Letargia. Az igazán fájdalmas részek azok, amikor látod, hogyan adja fel valaki belül. Számomra ez volt a legnyomasztóbb. Amikor rádöbbentem, hogy van az a pont, amikor az ember feladja, leül, és várja a lövést. Várja, hogy végre vége legyen.

És ahogy egyre többen estek ki, és olvastam arról, hogy oldalról oldalra miként épülnek le már mentálisan is, újabb kérdések kezdtek foglalkoztatni. A győztes tényleg győztes lesz? Vagy csak egy életre szóló traumát nyer? Számomra egyértelmű: aki túléli, nem marad ép. Lehet, hogy megkapja az államtól bármit, amit kér. De mit ér az, ha közben végignézte kilencvenkilenc társa halálát?

Volt valami véres nyerseség a Tömeg egyre dagadó morajában, valami éhség, amely megdermesztette őket.

A tömeg éhsége

Ha valami igazán gyomorszájon vágott, az nem is a fiúk szenvedése volt, hanem maguk a nézők. A menetelést közvetítik. A falvak és városok lakói az út mentén állnak. Éljeneznek. Piknikeznek. Fogadásokat kötnek. Emléktárgyakat akarnak gyűjteni a kivégzett fiúk után.

Nem olyan ez, mint a modern reality műsorok? Mint amikor a közösségi médiában valaki összeomlik, és mi kommentelünk? Amikor mások fájdalmából tartalom lesz? Ez a könyv nemcsak a diktatúrát kritizálja, hanem minket, embereket is.

Zárógondolatok

Ha valaki pörgős, akciódús történetre vágyik, ez nem az a könyv. Nem lesz nagy fordulat sem. Csak menetelés. És mégis: a feszültség végig tapintható. A regény vége pedig nyitott. King rábízza az olvasóra, mi történik. Szeretem az ilyen lezárásokat, mert engedik még az olvasót egy kicsit gondolkozni az eseményeken.

A film viszont számomra részben csalódás volt. Sok dolog kimaradt, ami szerintem rengeteget hozzátett volna, de ezt már az adaptációktól megszokhattuk. Ennél rosszabb, hogy elkövettek egy hibát: változtattak a lezáráson. Nekem ez volt a legnagobb csalódás. Már önmagában azt sem tudom megérteni, mitől lett jobb, hogy más nyer a végén. Ne is pazaroljunk erre több szót, nem filmajánlót írok végülis.

A hosszú menetelés olvastatja magát, és annak ellenére, hogy látszólag nem történik benne semmi, mégis elég intenzív élményt ad. Azoknak mindenképp ajánlom, akik szeretik a disztópikus történeteket.

---

Fülszöveg

Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.

Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.